5. Macska-egér játszma

 Sziasztok! :) Köszönöm a kommenteket, remélem most is számíthatok jópárra, és a 19 rendszeresnek is hálás vagyok.
Puszi, May.
 

A szemei. Ismét mindent elárultak. Egyszerűen olyan volt, mintha egy nyitott könyv lenne. De kezdtem úgy érezni, hogy csak akkor olvashatok belőle, ha hagyja nekem. Ez pedig zavart.

- Mit akarsz?! – Dörrentem miközben felálltam a székről, s megkerülve az asztalt, a pici iroda legtávolabbi pontjába húzódtam előle. A tekintete semmi jót nem sejtetett. Kérdésem hallatán, s viselkedésem láttán hátrahajtotta picit a fejét, s gúnyosan felnevetett, majd a szemembe nézve válaszolt. –

- Szerinted mit? – Kérdezte, s én egyre jobban sápadtam le, minél közelebb jött hozzám. –

- Nem tudom. Azért kérdeztem. – Rántottam vállat, és adtam a buta libát, hogy húzzam az időt. Persze. Mintha nem tudnám. Mintha a szeme nem árulná el, hogy miért jött. –

- Tudni akarod? Legyen. De nem mondom, hanem inkább mutatom. – Azzal két lépéssel átszelte a kettőnk közti távolságot, s engem a falhoz lapítva, a fejem mellett megtámaszkodott. Túl közel. –

- Egy szóval sem mondtam, hogy kíváncsi lennék a bemutatóra. Hogy kíváncsi lennék Rád. – Mondtam flegmán, miközben igyekeztem elnyomni a remegésemet. Elengedte a füle mellett a mondandóm, s jobb kezével a csapatingem felé nyúlt, hogy kigombolja a gombokat. A felismerés átnyilallt az arcomon. Nem gondoltam, hogy képes erre. Azt hittem, hogy ettől azért visszafogottabb.

Kaptam az alkalmon, hogy jobb keze a felsőmön matat, és nem zárja el előlem az utat, így gyorsan kifordultam hozzám simuló teste alól, s gyorsan összehúztam a már teljesen kigombolt ingemet. –

- Kifelé! – Mutattam egyik kezemmel az ajtó irányába, míg a másikkal szorosan tartottam a felsőm. Rám vigyorgott, majd minden borzasztó gyorsan történt. Meglátszik, hogy Forma 1-es pilóta. Esélyem sem volt elmenekülni előle, még annyi időm sem volt, hogy egyáltalán megmozduljak, mert megragadott, szorosan magához rántott, kezeit végighúzta derekamon, aztán a fenekemen, majd combomnál megállapodva, fenekem alá nyúlva felemelt, s hozzányomott a falhoz. Az ingemet tartó kezeim azonnal a nyaka köré fonódtak, mert nem akartam leesni, bár esélyem sem lett volna, olyan szorosan nyomott a falhoz.

Az ing megadta magát, s szétnyílt, felfedve vele fekete csipkés melltartóm, de valahogy ez nem tudott foglalkoztatni, milyet megéreztem hozzám préselődő gerjedelmét, valamint ajkait, amik épp a mellem kényeztették. Még a szavam is elakadt. A fejem hátracsuklott, s halk de annál sokatmondóbb sóhaj tört fel belőlem.

Gondolatban pofonvágtam magam. Már épp meg akartam szólalni, hogy ezt nem kéne, amikor kopogtak az ajtómon. Biztos a kávé. Ellöktem Sebastiant, aki bizony nem akart reagálni a kopogásra.

- Jaj ne már. Maradj velem. – Mondta búgó hangon, mire én elrántottam magam a csuklómat szorító kezéből. –

- Nem maradok. És te sem maradsz! Ennek nincs folytatása. Nem akarok tőled semmit! Mondtam, hogy kifelé. – Mondtam neki, míg kinyitottam az ajtót, ahol Lisa állt, s döbbenten figyelt. Csoda, hogy el nem ejtette a kávét. Nem bírt megszólalni. Először a mögöttem lévő Sebastiant nézte, majd végignézett rajtam, s akkor láttam, hogy nem gomboltam össze az ingem. –

- Basszus! – Fogtam össze magamon, majd berántottam Lisát az ajtón. –

- Én nem akartam megzavarni semmit. – Hebegett habogott. –

- Nem is volt mit megzavarni. Különben is. Sebastian épp távozni készült. – Azzal jelentőségteljesen az ajtó felé böktem, mire az említett személy kelletlenül, de távozott.

- Ez mi volt? – Döbbent hangon kérdezte Lisa, miközben helyet foglalt az egyik széken, s letette a kávét. Én mihelyt begomboltam az ingem, a kávéért nyúltam, s megköszöntem az barátnőmnek, aki csak bólintott, s figyelmesen várta a válaszom. –

- Semmi nem volt.

- Hát ha az inged nem látom kigombolva, és a hajad nincs széttúrva akkor még talán el is hiszem. De így… - Mutatott végig rajtam, amitől elpirultam. –

- Oké. Bejött, és én menekülni kezdtem előle, de sarokba szorított. Akkor hámozta le rólam az inget, és figyelmetlenségét kihasználva megint menekülni akartam, de gyorsabb volt nálam, és a falhoz vágott.

- Basszus! Az szexi lehetett. – Mondta fülig érő vigyorral, mire küldtem felé egy lesújtó pillantást. – Jaj ne légy már álszent! – Most ő küldött felém egy lesújtó pillantást. –

- Oké. Baszott jó volt, és most hálás vagyok, hogy jöttél, mert másképp nem tudtam volna leállni. Elvesztettem a fejem, amikor megéreztem a… a… szóval tudod. – Hajtottam le szégyenlősen a fejem. –

- Jaj, te lány. Nem semmi ez a Vettel gyerek. És még rá mondtad, hogy „kicsi német” ezek szerint nem is olyan kicsi, már ha a vadságát nézzük. Bár szerintem, ha engem kérdezel, márpedig tudod, hogy nekem jó szemem van az ilyesmihez, semmilyen téren nem kicsi. Na meg persze miután elmesélted a közös éjszakátokat, na meg a mostani alkalom, már bebizonyosodott, hogy rendelkezik bizonyos méretekkel.

- Lisa! Fejezd be, de rögtön! Váltsunk témát. Mi van Rockyval? – Most az én arcomon ült a hatalmas vigyor, míg barátnőm elpirult. –

- Hülye! Tudod milyen kínos csend állt be köztünk, mikor otthagytál minket az idétlen megjegyzéseddel?

- El tudom képzelni. – Vihogtam, mire ő is csatlakozott hozzám egy fejcsóválás kíséretében. Miközben beszélgettünk, megittam a kávém, ami megnyugtatott. –

- Nem megyünk el ma este bulizni kicsit? – Vetette fel az ötletet. –

- Felőlem. – Vállat vontam. – Nekem mindegy. Lehet, hogy még jót is tenne nekem a mai eset után, hogy kiengedjem a gőzt.

- Na, látod! Akkor ezt megdumáltuk. – Mondta, majd felcsillantak a szemei. – Nem baj, ha…

- Nem, nem baj. – Mondtam, mielőtt még befejezte volna a mondatát. A szemeiből már láttam, és tudtam mit akar kérdezni. – Nyugodtam hívd Rockyt is. De taxival menjünk, mert én inni akarok. Gondolom te is, Rocky meg ki nem hagyná.

- Nekem jó. Én is így gondoltam. Én nem akarok sokat inni, mert nem szeretnék utána haldokolni, de attól egy minimális szintet be fogok vinni.

- Persze. De ezt nem döntheted el előre. Lehet, hogy ott kedvet kapsz majd az iváshoz, és még nekünk kellesz hazavonszolni téged.

- Vagy inkább téged. Neked kell lenyugtatni az idegeid.

- Jogos. – Válaszoltam neki bólogatva, s majdnem belepirultam, ahogyan eszembe jutott, hogy szorított a falhoz. Jesszus! –

- Tényleg nem baj, ha őt is elhívom? Én nem akarom, hogy magad legyél, igyekszem veled is foglalkozni. – Mondta bűnbánóan, s láttam rajta, hogy most még mentegetőzik, de két perc múlva eldönti, hogy úgy lesz a legjobb, ha kiszemeltjét nem hívja magával, így ezt megelőzve leállítottam, s biztosítottam róla, hogy jól megleszek magam is. – Bár, ha jobban belegondolok, neked is elhívhatnánk valakit. – Mondta sunyi vigyorral. –

- Ugyan kit? Hornert? – Mondtam a képtelenséget. –

- Például. De én a szőkédre gondoltam.

- Lisa! – Dörrentem rá, és még a székről is olyan lendülettel ugrottam fel a hülyesége hallatán, hogy majdnem leborítottam az asztalról a bögrémet, míg ő csak vigyorgott. – Nem a „szőkém.” Ő senki számomra.

- Csak szexpartner. – Vigyorgott tovább, nekem pedig lilult a fejem. –

- Nem szexpartner. – Válaszoltam. –

- Akkor gondolom ott a műhelyben csak elméleti oktatást tartottatok, semmi gyakorlat nem volt. Na meg gondolom a kábé egy órával ezelőtti jelenet, amit lerendeztetek az irodádban, szintén csak oktatási szándékú volt, a „Hogyan csábítsuk, és vegyük el az eszét Encinek” című előadás.

- Francba Lisa. – Ültem le a helyemre erőtlenül, s kezembe temettem az arcom. – Ennek soha nem lesz vége. Mi van akkor, ha elbukom? Ha engedek a bennem lévő kisördögnek, ami folyamatosan arra próbál rávenni, hogy csak még egyszer lefeküdjek vele, aztán már tényleg semmi, többé hozzá sem szólok, csak még egy alakalom. Túlságosan vonz érted?!  

- Nyugi Enci. Végig tudod csinálni. Mellesleg ne hallgass magadra, mert annak csak az lesz a vége, hogy csak még egyszer, de olyan jó volt, most már tényleg utoljára egyszer, és ez így fog folytatódni.

- Tudom. De valahogy nem könnyíti meg a dolgomat. – Hajtottam fejem a hűvös asztallapra, hátha attól megnyugszom, s tisztábban tudok gondolkodni, mert ez egy olyan helyzet, ahol nagyon jól kell dönteni.

- Pasiból van. – Nevetett fel. – Már miért könnyítené meg. A farkát követi, és nem azzal van elfoglalva, hogy eldöntse helyes-e amit tesz, vagy sem. De most mennem kell vissza, te pedig nyugodj meg. Szia.

- Szia Lisa, és köszi. Mindent. – Mondtam, miközben elé toltam a bögrém, hogy nehogy itthagyja az irodában.

Amint bezáródott az ajtó, én felálltam, s az üvegfalhoz sétáltam. Az irodám déli oldala végig üvegből volt, s ez a fal mindig mögöttem volt, hiszen előtte van az íróasztalom, így háttal ülök neki. Tudom, hogy nem előnyös így ülnöm a fényviszonyok miatt, de ha fordítva lenne az asztal, akkor az ajtónak ülnék háttal, mellesleg folyamatosan az ablakon bámulnék ki, és nem koncentrálnék a munkámra.

Most azonban karba font kézzel ácsorogtam ott úgy, mintha leaglábbis valami eget rengetően szép panoráma tárulna szemim elé, nem pedig a tesztelő. Nem tudtam mihez kezdeni magammal. Éppen ezért gyűlöltem a testem, ami valósággal már üvöltött utána. Az agyam azonban hevesen tiltakozott. Tudtam, hogy lesz nekem még sok problémám ebből, s azt is tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Még csak most kezdődik az igaz macska-egér játszma. Ez pedig megrémített. Már most úgy éreztem, hogy elbuktam, nem még akkor, ha majd mentenem kell magam, mert az biztos, hogy ami köztünk történt, az ki fog derülni. Fogalmam sincs mikor, de ki fog derülni. Addig úgysem nyugszik.

Ahogyan ott ácsorogtam, megláttam, ahogyan keresztülsétál az udvaron, át a tesztelőbe. Még ilyen távolságból is tökéletesen láttam, mennyire határozott járása van. Mintha egy tigrist láttam volna. Csak úgy sütött belőle a nyers erő, s megrémített, hogy már a látványába is beleszédültem.

Amint belépett az ajtón, bezárta maga után azt, de úgy hogy szembefordult az ajtóval, így azonnal kiszúrta, hogy az üvegfal előtt állok, s őt nézem. Dobott felém egy csábos félmosolyt, mire én bedühödtem, s az üveghez nyomtam a középsőujjam, remélve, hogy látja. Hátrahajtott fejjel elnevette magát, majd ment a dolgára. Köcsög! – Szitkozódtam, de az előbbi jelenet az én arcomra is mosolyt csalt, amit igyekeztem kétségbeesetten levakarni onnan.

 Elfordultam leültem az asztalhoz, s az utolsó mappát is átnéztem. Mire végeztem vele, már délután négy óra volt, így összepakoltam, s a parkolóba indultam az autómhoz. Bár az arcomra nyugalmat erőltettem, bensőmben éktelen vihar dúlt. Rendben! – Mondtam magamnak. Ha ő tud csábítani, akkor te is fogsz tudni. Nőből vagy, ez pedig akárhogy is nézzük, a te szakterületed. Egy nő sokkal könnyebben tud csábítani, mint egy férfi, mert több eszközünk van. Azt már persze igyekeztem nem megemlíteni, hogy bár egy nőnek rengeteg eszköze van, egyik sem annyira erős, mint amit egy férfi ki tud váltani. Nekik hiába nincs sok eszközük, mégis az a kevés is olyan hatásos, hogy az ember úgy érzi, le tudna rombolni vele egy egész várost.

Bepattantam a kocsimba, majd padlógázzal hajtottam el a gyártól. Útközben megcsörrent a mobilom, aminek kijelzőjén Lisa képe és neve díszelgett, így felvettem. –

- Szia. Mi a helyzet? – Kérdeztem. –

- Szia. Kilencre legyél kész, akkor érünk oda majd a taxival hozzád, és megyünk bulizni.

- Rendben. És hová megyünk?

- Nem tudom. Rocky mondta, hogy tud egy jó helyet, ahová ők is eljárnak néha.

- Okés. Addigra elkészülök. Te mit veszel fel?

- Nem tudom még, de kékben gondolkodom.

- Én zöldre gondoltam. Bár még fogalmam sincs, hogy mi lesz belőle.

- Na mindegy. Csini legyél, majd akkor este találkozunk. Szia

- Oké, szia. – Azzal letettük. Út közben eszembe jutott az étterem, ahol múltkor voltam, így megint arra vettem az irányt, ugyanis szükségem volt egy pizzára. Leparkolva leadtam a rendelést, majd leültem egy fotelba, és vártam, hogy elkészüljenek vele. Közben előszedtem a pénzt is, és a ruhákon kezdtem gondolkodni, hogy mit vegyek fel.

Szerencsére sikerült döntenem, s bár előzőleg a zöld színben gondolkodtam, most áttértem másra. A tökéletesre. Gondolatban a sminket is és a hajat is elterveztem, s boldog voltam, hogy sikerült hamar döntenem, és nem kellett tovább azon agyalnom, hogy mit vegyek fel.

A pizzám elkészült, fizettem, majd a kocsim felé vettem az irányt. Az anyósülésre tettem a dobozt, és a táskámat is, majd gyorsan megtettem az utat a mélygarázsig. Ott kiügyeskedtem a dobozt, becsuktam a kocsit, majd a lift segítségével mentem a szobámig.

Végülis öt órára hazaértem, így úgy döntöttem, hogy akár lassan készülődhetek is. Leültem a tévé elé, bekapcsoltam egy idétlen vígjátékot, s míg tartott a két órás film, addig megvacsoráztam. A pizzát kólával öblítettem, majd a zuhanyzó felé vettem az irányt.

Összehajtottam a ruháimat, ugyanis elhatároztam, hogy megpróbálok rendet tartani, ehhez pedig csak annyi kell, hogy mindig elpakoljak magam után, és ne hagyjak mindent szerte szét. Lezuhanyoztam, megtörölköztem, majd a szekrényem felé vettem az irányt, ahonnan kivettem a fekete mintás ruhám, és a magassarkúm. Ezt követően magamra kaptam a fehérneműmet, majd a ruhát. A cipőt még nem vettem fel, hogy ne fájduljon meg a lábam idő előtt, majd a fürdőbe vonultam, hogy megcsináljam a sminkem.

Ha bulizni megyek, olyankor mindig fekete, erős sminket csinálok magamnak, csak hétköznap szoktam munkába a letisztult szolid sminket alkalmazni. Tudni kell, hogy mikor milyet illik használni. Mellesleg ha hétköznap is erősen festeném magam, akkor a szórakozóhelyeken már fel sem tűnne senkinek a változás. Így meg legalább ha megyek valahová, és erős a sminkem, észrevesznek.

Mikor végeztem a füstös szemekkel, azonnal hozzáláttam a hajam megcsinálni. Kivasaltam, majd megtupíroztam az egészet, végül jobb oldalt feltűztem. Utolsó simításként lelakkoztam, hogy biztosan úgy maradjon, ahogy megcsináltam, majd halvány szájfényt is felkentem, s visszamentem a szobámba, hogy felvegyem a cipőm, s megnézzem az eredményt a tükörben.

Végül is, elégedett voltam a látvánnyal. Fölvettem még a szövetkabátomat, ami pont olyan hosszú volt, mint a ruhám, majd felhívtam Lisát, aki közölte, hogy két perc, és a bejárat előtt lesznek. Az pont elég idő volt arra, hogy én is odaérjek, így jóformán egyszerre voltunk a megbeszélt helyen.

- Sziasztok! – Köszöntem – Ajánlom, hogy jó hely legyen. – Mondtam Rockynak nevetve, miután ők is köszöntek. –

- Én csak jó helyeket tudok. – Mondta. –

- Ja persze. Végül milyen szín lett? – Kérdeztem Lisától. –

- Fekete kék. Te megmaradtál a zöldnél?

- Nem. Fekete, piros, és egy kis kék is.

- Miről van szó hölgyeim? – Érdeklődte zavartan Rocky. –

- Csak arról, hogy milyen fehérneműt vettünk fel. – Válaszoltam lazán. – Tudod, Lisával a múltkorában elmentünk egy boltba, ahol vettünk pár dolgot, és most felvette a fűzős, harisnyatartós fehérnemű szettet. – Lisa már kuncogott mellettem, míg Rocky lelki szemei előtt megjelentek a képek. – Csak szivatlak. – Nyugtattam meg. – A ruhákról beszéltünk, ami rajtunk van.

- Ja, oké. Legközelebb inkább nem is kérdezek semmit. Mindig az én vérem szívod. – Durcáskodott elől. –

- Megszokhattad volna. – Mondtam, majd csendben telt az út, míg elértünk a megadott címre. Rocky fizetett, majd bementünk az épületbe. A zene hangosan szólt, a fények villódzva játszottak, s sok ember ropta a tánctéren, kik összesimulva, kik pedig lazán elengedve magukat. Voltak azonban olyanok is, akik a fel mentén lévő kis boxokba ültek. Megláttunk egy szabad négy főnek való boxot, így odamentünk, s lepakoltuk a kabátunkat.

- Csinosak vagytok. – Mondta Rocky Lisát bámulva. –

- Köszi, de honnan tudod, hogy én csinos vagyok, ha a szemeid Lisára tapadtak, és rám sem néztél? – Húztam az agyát, mire Lisa elpirult, Rocky pedig bosszúsan nézett rám. –

- Tőled megszokott dolog, hogy éjjel nappal ki vagy rittyentve. Azért mondtam, hogy csinosak vagytok, mert tudtam, hogy te most is hoztad a formádat drága Enci. De ha még egyszer beszólsz a mai nap folyamán, nem fogok segíteni hazavonszolni téged, amikor épp matt részeg vagy.

- Haha. Nekem nem szokásom vedelni. – Válaszoltam. –

- Ohó. Na persze. Tudod kit etess ezzel. – Mondta, mire Lisa is bólogatni kezdett huncut mosollyal, ezzel emlékeztetve a műhelyben töltött éjszakára, amikor is Sebastiannal együtt vedeltünk. Inkább feladtam a harcot. –

- Na jó. Inkább most megyek megiszom egy koktélt. Meg valami erőset. Lisa jössz utána táncolni?

- Persze. – Monda, s már jött is mellettem, míg a jómadarat otthagytuk a boxnál. – Gonosz vagy. – Súgta oda, mintha attól kellene tartani, hogy Rocky meghallja. Pedig a hangos zene teljes mértékben elnyomja a hangot. Szerintem, ha nem közvetlenül a fülembe súgja, én sem hallom meg.

A pulthoz érve, én kikértem a rövideket, Lisa pedig a koktélokat. Miután megittunk, már éreztük a hatását az elfogyasztott alkoholnak, így azonnal szaladunk táncolni. Ez a tánc Rockynak szólt. Ő éppen a boxban ült, és Lisát nézte, aki háttal neki, rázta, és riszálta magát, miközben én kommentáltam neki, valahányszor megnyalta a száját.

Már vártam, hogy mikor jön ide táncolni, de nem történt meg, ezért, magamhoz húztam Lisát, rákacsintottam, mire értette mire megy ki a játék, s ő hozzám bújva még erotikusabb mozdulatokat tett. Elvigyorodtam magam, amikor Rocky felpattant és felénk vette az irányt, mire én elhúzódtam barátnőmtől, s hátrébb léptem.

A következő lépésnél azonban beleütköztem valakibe, aki mögém állva, kezeit a csípőmre helyezve táncolni kezdett. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam ki az. Már az illatából tudtam, hogy Ő áll mögöttem. Jobb kezem a tarkójára csúsztattam, mégjobban hozzábújtam, s úgy táncoltam, ahogyan még életemben soha. Lassan de mégis ritmusra mozdulva írtunk le apró köröket a csípőnkkel, fenekem szorosan ágyékához dörgöltem, mire éreztem, hogy vágya éledezik.

Bár úgy döntöttem, hogy őt húzom a végletekig, saját magamra is erős hatást gyakoroltam azzal, hogy ilyen helyzetbe hoztam magunkat. A szívem vadul döngette a mellkasomat, majd bele szédültem a vágyba, ami rajtam is eluralkodott, de nem álltam le, mert megkezdődött az én játszmám: a csábítás.      

Enci ruhája és haja

Lisa ruhája és cipője

Enci cipője

4. Sarokba szorítva

Sziasztok! Itt az új fejezet. Annyit azért elárulnék róla, hogy ez már egy eseménydúsabb fejezet lesz abból a szempontból, hogy Sebastian már feltűnik benne többször is. Külön megjegyezném még, hogy elmondhatatlanul örültem a kommenteknek, nagyon hálás vagyok, s hálám jeléül igyekeztem befejezni a fejezetet, és ma feltenni, amit egyébként vasárnap akartam feltenni. Látjátok, erről beszéltem. Több komi=korábbi friss :) Válaszoltam is a megjegyzésekre, és az elkövetkezendőkben is fogok válaszolni. :)

Nem szaporítom tovább a szavakat, nyomás olvasni! :)

Jó szórakozást, puszi, May.

Nem tudtam elszakadni a pillantásától. Úgy éreztem magam, mint egy tehetetlen gazella, aki felé lassú, határozott léptekkel közelít az oroszlán, hogy végzetes csapást mérjen. Mintha tudná, hogy nincs menekvés, mintha élvezné, hogy ennek én is tudatában vagyok. Ehhez tudnám a leginkább hasonlítani őt. Az arckifejezése nem volt más, az higgadtnak tűnt, s nem árult el semmit. De azt megengedte magának, hogy a szemeivel beszéljen hozzám. Hiába küzdöttem, mint egy fuldokló, akit épp az örvény készül beszippantani, nem volt semmi kapaszkodóm. Nem tudtam magam kirántani a vízből. Hiába próbáltam menekülni, hiába tudtam, hogy megbabonáz, mert kétség kívül azt csinálta, én mégsem tudtam tenni ellene semmit. Tudtam, hogy fájni fog. Tudtam, hogy ha most nem sikerül rohadt gyorsan találnom egy egérutat, nekem végem.

Hisz a nők folyamatosan arról ábrándoznak, hogy megkapják a szőke hajú, kék szemű herceget fehér lovon, arról, hogy a daliás királyfi mellettük lesz, arról, hogy egy megbízható férfi tart majd a karjaiban, mégis a rosszfiúkat választjuk. Talán azért, mert azok a pasik, akik szendék, orruknál fogva vezethetőek, akik úgy viselkednek, mint a bólogatós kutyák a szélvédő előtt, nem kihívások, úgy érezzük magunkat mellettük, mintha egy pincsi kutya futkosna az oldalunkon.

De a rosszfiúk mások Be szeretnénk törni őket, meg akarjuk szelídíteni a vadat bennük. Szinte látjuk, hogy a belsőjük egy igazi fenevad, és azt akarjuk elérni, hogy a fenevad szelencéjének zárját csak mi tudjuk kinyitni. Őket már előbb nevezzük igazi férfinak. Mellettük büszkén sétálhatunk, arcunkra lehet írva: Enyém. S büszkék lehetünk, hogy nekünk sikerül megszelídítenünk a nagyvadat. Úgy érezzük, mintha egy oroszlán lépkedne mellettünk csöndesen, hisz elég csak a tartásukat megnézni, amely tisztességet sugároz, amelyre akarva akaratlanul mindenki felnéz. Magával ragad.

Sebastian tekintetéből kiderült, hogy ő nem éppen a zsebkutyák családjához tartozik… Tudtam, hogy hiába is próbálnám megszelídíteni a belőle kitörni készülő oroszlánt, képtelenség lenne, mert itt nem én vagyok a vadász. Én az áldozat vagyok.

Gondolataimról elterelődött a figyelmem, amikor a kisebb emelvényhez lépett, ahol a mikrofon állt.

-         Mennyi ideig tartott megtervezni, és megépíteni az utót? – Kérdezte egy újságíró. –

-         Olyan csapattal, mint amilyennel a Red Bull büszkélkedhet, nem volt túl hosszú folyamat. Persze eltartott egy darabig, de mindenki szorgalmasan végezte a munkáját, mindenki maximálisan teljesített, így sikerült elég hamar létrehozni.

-         Segített a csapatnak az összeszerelésben? – Kérdezte egy másik, nekem pedig megremegett a gyomrom. Én is egy voltam azok közül, akiknek segített a szerelésben… -

-         Ó, persze. Tudtam, hogy sokat dolgoznak rajta, tudtam, hogy egy ilyen munkát nagyon precízen és kifinomultan kell elvégezni, így én is segítettem, hogy ne maguk szenvedjenek ott, hogy mielőbb elkészülhessenek vele. Külön megemlíteném az utolsó gyárban töltött éjszakát, amikor is sikeresen, teljes mértékben összeraktuk az autót, s beindíthattam. – Előttem már minden sötétségbe borult, csak próbáltam úgy tenni, mintha meg sem hallanám, de a következő mondat, még valahogy eljutott a tudatomig. – Akkor az egyik mérnökömmel, Enikővel szereltünk, mélyrehatóan elemeztük a teljesítményét, s kijelenthetem, hogy nagyon jóra sikerült. Fenomenális érzés volt. – Komolyan mondom, imádkoztam. Legalább egy fél órán keresztül egyfolytában. Szívem szerint nekiugrottam volna, amiért képes volt ilyen helyzetbe hozni. És még volt képe visszasétálva a helyére egy félmosolyt villantani rám, amibe még a lelkem is beleremegett. Hát köszi szépen, már tudom, hogy mi hiányzott az életemből.

Szándékosan ki akart csinálni. Az a mondat nem is sikerülhetett volna jobbra. Én ölni tudtam volna, míg kedves barátnőn Lisa majd’ belehalt a nevetésbe. Kitűnően szórakozhatott, mivel ő nem állt az emelvényen, így meg is tette. Biztos, hogy ezért még leszámolok vele is.

Nem akartam senkire sem nézni, így inkább a padlót fixíroztam. Tudtam, hogy még ha az arcvonásaimat rendbe is szedem, a szemeim által nyitott könyv vagyok, és nem akartam, hogy bárkinek is feltűnjön, mekkora érzelemviharok tombolnak bennem. Nem hiányzott, hogy bárki gyanút fogjon. Elátkoztam az az éjszakát, amikor megtörtént köztünk az, aminek nem kellett volna. Hogy az Istenbe voltam képes lefeküdni, egy számomra ismeretlen emberrel?! Még csak meg sem győződtem róla, hogy olyan fajta-e, aki utána úgy tesz mintha mi sem történt volna, vagy épp az ellenkezője. Komolyan mondom, hogy nem értem, hová raktam a parányi agyamat, amikor ebbe belementem. Ami a legrosszabb az egészben, hogy tudtam, hogy annak ellenére, hogy egy köcsög faszkalapnak gondoltam, én voltam az, aki először megcsókolta. Én kezdtem az egészet! Francba!

Még csak azt sem mondhatom, hogy kihasználta, hogy nem voltam épp beszámítható állapotban. Itt pedig bevillant, hogy nem is gondoltam eddig, hogy milyen taktikus emberrel hozott össze a sors. Nem harangozta be az egész gyárnak a történteket, és nem is fogja, mert tudja, hogy akkor nekimehetnék, és bizonyíték hiányában még talán el tudnám hitetni, hogy szegény, törékeny nőként nem tehettem semmit ellene, így megtörtént. Nem. Apró célzásokat tett most, s ezek csak erősödni fognak, minek következtében mindenki rá fog jönni, hogy mi a teljes igazság. Egy szóval sem fogja mondani az embereknek, csak épp szépen lassan fogja elültetni azt a bizonyos bogarat a többiek fülében. Tudtam! Tudtam, hogy egy seggfej, és mégsem hallgattam magamra. Csak magamnak köszönhetem az egészet.

Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek magammal.  Nem fogok tudni a nyakának ugrani, mert nem lesz rá indokom, mellesleg a közelében sem akarok lenni. Innentől kezdve inkább mindenhová néztem, kivéve Sebastianra, vagy az újságírókra. Ennek két oka volt. Előbbire azért nem, mert nem akartam szembetalálkozni az öntelt görény kategóriába tartozó arckifejezéssel, utóbbira pedig azért nem, mert nem akartam, hogy bármelyikük észrevegye, hogy őket figyelem, mert akkor tuti bátorításnak vennék, és akkor a nyakamba kapnék jónéhány kérdést. Én pedig már másra sem vágyom, csak, hogy befejeződjön ez a puccos rendezvény, amire semmi kedvem nem volt elrágatni magam.

Utáltam az egész helyzetet. Bepánikoltam. Nem tudtam mihez kezdjek. Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy sarokba vagyok szorítva, és én nem tudok támadni. Hiszen ott volt, hogy tudtam Sebastian következő lépéseit, mégsem tehettem semmit a kivédésben. Ott volt, hogy megbabonáz, és ezzel ő is tisztában van, s már csak azért is direkt csinálja. Ott volt, hogy az emlékeim folyamatosan átvették a testem és az agyam fölötti irányítást, így nem volt éppen egyszerű feladat kivédeni a támadásokat Sebastiantól.

Annyira utáltam, hogy nyeregben van, és annyira utáltam sarokba szorítva lenni, hogy el sem tudom mondani.  Az agyam lázasan kattogott megoldást keresve, de nem jutott semmire. Kiborított.

Ott álltam az emelvényen, s úgy éreztem, hogy a világ szeme rám szegeződik, úgy éreztem, hogy minden ki fog derülni, és én semmit nem tehetek. Úgy éreztem megfulladok. Mintha mindenki a lelkembe látott volna, és tudtam, hogy senki nem fogja azt mondani, hogy: Sebastian! Normális vagy? Miért fektetted le azt a lányt? Miért nem bírtál parancsolni az érzelmeidnek? De ha még ez nem lenne elég, miért teszed most ezt vele?! Tudtam, hogy senki nem fogja a szemébe mondani. Inkább majd vállon veregetik, és közlik vele, hogy ügyes voltál.

Persze én majd biztos megkapom a magamét. Tuti hallgathatom majd, hogy: Enikő! Nem is gondoltuk rólad, hogy te ilyen vagy. Ennyire gyenge erkölcsű lennél, hogy egy éjszakára ennyire könnyen odaadtad magad? Hogy tehettél ilyet? Nem szégyelled magad? Tudtam, hogy senkinek nem fog ott eszébe jutni, hogy hűű szegény lány. Megcsinálta a maga hülyeségét, és ha már Sebastiantól ezt elfogadjuk, akkor nézzük el neki is.  Senki nem fogja így gondolni.

De persze majd ezután jön a fekete leves. Minden szerelő tudni fogja a gyárban, ahol nap mint nap dolgozom, és úgy fogják gondolni, hogy ha már Sebnek sikerült megfektetnie, akkor nekik is fog. Elvégre könnyűvérű nőcske vagyok… Francba! Inkább kizártam a gondolataim, elviseltem még azt a néhány percet, ami a sajtótájékoztatóból még hátra maradt, majd rosszullétre hivatkozva, elhagytam az épületet.

 Persze előtte alig bírtam mindenkitől elköszönni, ugyanis fogadni kellett a gratulációkat, valamint lefutottuk az udvariassági köröket. Rémes volt.

Beültem a kocsiba, és hazamentem. Csak akkor jutott eszembe, hogy Lisa velem jött, így inkább írtam neki egy sms-t, hogy fogjon magának majd egy taxit ha megy hazafelé, vagy kérjen meg valakit, hogy vigye haza. Felrohantam a szobámba, ahol nyugtatás képpen vettem egy forró fürdőt, majd kifáradva a hajtástól, lefeküdtem aludni.

**

A sajtótájékoztató óta eltelt néhány nap. Én minden nap szinte már rettegve mentem be a Red Bullhoz, mert folyton attól tartottam, hogy a lehető legváratlanabb pillanatomban kapom a nyakamba a hírt, hogy minden kiderült, de eddig semmi nem történt.

Kezdtem már örülni, de azt hiszem előre ittam a medve bőrére… Az irodámba készültem, de előtte még be akartam ugrani Lisához is. Ott azonban nem várt látvány fogadott. Megmosolyogtatott a dolog.

- Hello, hello. – Köszöntem mosolyogva Rocky és Lisa beszélgető párosának. –

- Szia. Hát téged is látni? – Kérdezte Lisa, miután egyszerre köszöntek nekem. –

- Öhm… igen. Ne haragudj, de el kellett jönnöm onnan. – Néztem rá. –

- Igen, tudom. Megértem. – Sóhajtott, miközben elindult a kávémat megcsinálni. Míg ő tevékenykedett, addig, én beszélgettem Rockyval. –

- Tessék. – Monda, miközben elém tolta a sütimet, és a kávémat. –

- Köszi. Na, és, hogy mentél haza? – Kérdeztem, s nem kerülte el a figyelmem, ahogy összenéz az én drága barátnőm és a mérnöktársam. Majdnem félrenyeltem. Úgy tettem, mintha nem tudnám, s kérdőn néztem rájuk. –

- Rocky hazavitt. – Mondta Lisa, s halvány pírt véltem felfedezni az arcán. –

- Nahát Rocky! Igazi hős lovag vagy! – Tettem a vállára a kezem, s fényeztem őt. – Nagyon hálás vagyok. Örülök, hogy nem kellett egyetlen taxis autójába sem beülnie. Gondolom neked is feltűnt, hogy mennyire csinos volt az estélyen, és, hogy az a ruhácska nem éppen takarta el, szóval ki tudja. Még az is lehet, hogy bajba került volna, de te legalább biztonságban hazafuvaroztad. – Monológom közben folyamatosan az arcát figyeltem, s miközben felidéztem Lisa ruháját, láthatóan zavarba jött. Tehát alaposan szemügyre vette barátnőmet. –

- Hát igazán nincs mit. – Mondta Rocky. – Szívesen tettem.

- Mellesleg megjegyezném, hogy a fekete öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő kombinációja tökéletes választás volt. Igaz Lisa? – Fordultam most felé. –

- Igen. Jól állt neki. – Mondta akadozó levegővétellel. Na igen. Tisztában voltam vele, hogy egy pasin az öltöny nyálcsorgató hatású. Szerintem bárki dobna egy hátast tőlük.

Ezzel a kis húzásommal rájöttem, hogy mindketten tetszenek egymásnak, szóval csak hagyni kellesz, hogy kiforrjon a dolog köztük. –

- Most mennem kell dolgozni. Az irodámban leszek. Sziasztok. Aztán el ne felejts a munkával is foglalkozni Rocky. – Szóltam hátra a vállam fölött. – Annak nem vesszük hasznát a gyárban, ha csak a mi kedvenc büfésünk boldogítod. – Azzal otthagytam Rocky és Lisa egyre vörösödő arcát.

Jót kuncogtam rajtuk. Míg felértem az irodába, rajtuk gondolkodtam, és nagyon boldog voltam. Lisa már megérdemelt egy párt, Rocky pedig tökéletes választás. Ő az a pasi, akiről tudom, hogy egyszerre tud vad és gyengéd is lenni. Egyszerűen látom benne az állatot, de ő már nem úgy kezeli, mint egy fiatal csitri, aki mindenkin végigmegy, meghúzza őket, s begyűjti a skalpokat. Rocky nem fogja bántani Lisát. Lisa pedig meg fogja becsülni, hogy ilyen pasija van, s még mindig büszkélkedhet vele, hogy övé a nagyvad.

Előhalásztam a kulcsot a táskámból, majd bementem, és lepakoltam. Kinyitottam az ablakot, hogy egy kis frisslevegő is legyen a helységben. Míg vártam, hogy bezárjam az ablakot, elrendeztem a dolgaimat, s kicsit nagyobb rendet raktam a már amúgy is rendes asztalon, s szépen kitettem rá az aznapi munkám.

Mire elkészültem, becsuktam az ablakot, majd helyet foglaltam. Elkezdtem dolgozni, teljesen rákoncentráltam a munkámra, s csak úgy repült az idő. Mire átnéztem egy mappát, s megcsináltam a szükséges javításokat, addigra már kellőképpen lefáradtam, így telefonáltam Lisának, hogy ha tud, hozzon fel egy kávét. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy elmeséljen mindent, ami történt a bemutatón, így jóformán tűkön ülve vártam.

Tudtam, hogy ha várakozom, akkor még lassabban telik az idő, így hozzáláttam a következő mappához is. Nem sokkal később, kopogást hallottam. Végre itt a kávém. –

- Gyere! – Szóltam ki, majd elkezdtem összerendezni a mappákat. –

- Szia Enci! – Kaptam fel a fejem a hangra, s döbbenten vettem észre, ahogyan Sebastian háttal az ajtónak bezárja azt, s elfordítja a kulcsot a zárban, ami kattanva adja a tudtunkra, hogy az ajtó zárva, kettesben maradtunk.        

3. Elkerülhetetlen

Sziasztok! Íme a friss. Köszönöm azoknak, akik komiztak, nekik válaszoltam is, de szeretném ha írnátok nekem kommentet, még többen. Megtehetném, hogy csak magamnak írom a fejezeteket, puszta szórakozásból, de jó érzés, amikor láthatom, hogy elkészült, és feltettem, valamint nektek is szeretnék örömöt okozni azzal, hogy felteszem. Tudom, hogy vagytok néhányan, akik szeretitek az írásaimat. Sokat jelent nekem, ha kapok visszajelzést. Ha két mondatot, nekem már az is sokat jelent. Kérlek titeket, hogy legalább ennyit adjatok nekem.

Jó olvasást, remélem elnyerte a tetszéseteket. 

Puszi, May.

Igyekeztem minden mellékes, fölösleges gondolatot kizárni a fejemből. Először azt hittem, hogy nem fog menni, de rájöttem, hogy Sebastian nem fog kiszállni a kocsiból egy darabig, szóval nem fogunk találkozni. Ebben a tudatban dolgoztam, s maximálisan a feladatomra koncentráltam. A munkám megkövetelte ezt. Hiszen ha elrontok valamit is, ha valamit nem veszek észre, az akár a sofőr testi épségét is kockáztathatja. Az pedig senkinek nem lenne jó. Főleg nem az állásomnak… Valószínűleg páros lábbal rúgnának ki, persze csak azután hogy Sebastian szétcsapott.

Szerintem egy fél napba simán beletelt, mire, az autó szinte minden pontjáról adatot gyűjtöttünk, így mindannyian fáradtan dőltünk le a székekre. Gondolatban már a kádban feküdtem, vagy az ágyamban. Nem tudtam dönteni. A kádban is lehet aludni, csak sajnos meg van az esélye, hogy álmomban víz alá kerülök, aminek nem örülnék.

Figyelmemet magára vonta a monitor, amin épp Sebastiant mutatják, ahogy kiszáll az autóból, s felénk veszi az irányt. Mint akibe villám csapott, felpattantam s a papírjaim és a táskám összeszedtem.

-         Hová sietsz? – Kérdezte az egyik szerelő. –

-         Csak halaszthatatlan dolga van. – Mondta Rocky. –

-         Így van. Majd találkozunk. Rocky, jövök eggyel. Sziasztok! – Köszöntem el, s azonnal elhordtam az irhámat onnan. Tudtam, hogy Sebastian éppen most jön lepacsizni az emberekkel, és egyeztetni, de aggódtam, mert két irányból is oda lehet jutni. Az egyik út az, hogy oldalról, a másik pedig, hogy azon a folyosón, amin éppen én most sétálok. Csak remélni mertem, hogy nem azt az utat választja, amit én választottam a meneküléshez. De ugyan miért is lenne épp nekem szerencsém?! Persze, hogy láttam, hogy épp felém tart.

 Pánikba estem. Ha lehajtott fejjel elmegyek mellette, akkor még feltűnőbb leszek. Francba. Valami laza, rám két számmal nagyobb ruhadarabokat kellett volna felvennem, hogy most felcsapnám a kapucnit, majd egyik kezem zsebre vágva pasis léptekkel elsétálnék mellette. Bár lehet, hogy ez is feltűnne neki. Basszus! Mit csináljak most?

Körülnéztem, de egyetlen kellően nagy virágot sem láttam, így a hozzám legközelebb lévő ajtón berontottam. Homály fogadott bent, de hogy ez ne legyen elég, a nagy sietségben levállaltam az ajtót, kiestek a papírok a kezemből, amikor pedig megpróbáltam utánuk kapni, beleléptem egy vödörbe. Azzal gyönyörűen tovább csúsztam, egyenesen neki a polcnak, amiről lelöktem néhány tisztítószert. Gyorsan elkaptam őket, mielőtt landolnának, s már csak imádkozni tudtam, hogy több minden, ne essen le. Lépteket hallottam elhaladni az ajtó előtt, majd a felmosó nagyot koppanva ért földet mögöttem, amitől kis híján szívrohamot kaptam.

Teljesen elkönyveltem magamban a helyzetet, hogy be fog jönni, és észrevesz, és még le is égek előtte tisztítószerrel a kezemben, és vödörrel a lábamon. Azt hiszem, most az egyszer kegyes volt velem a sorsom, mert semmi ilyesmi nem történt. Valószínűleg azt hitte, hogy a gondnok véletlenül elejtett valamit, nem pedig a mérnöke balfékeskedik.

Mindent szépen visszaraktam helyére, miközben erőteljesen használtam az obszcén szavak szótárát, némi hálálkodással egybevetve. Végül is, úgy tűnt, hogy eddig jól sült el a dolog, az már más kérdés, hogy mi lesz ezután. Valahogy nem akartam elkiabálni a dolgot. Kilestem a résnyire nyitott ajtón, senkit nem láttam, így kiléptem, mintha mi sem történt volna, s ott folytattam az utam, ahol elkezdtem.

Beköszöntem Lisának és elmeséltem neki a történteket, amin ő már majdhogynem fetrengve nevetett. Igazából, így utólag, már én is viccesnek találtam. Már komolyan szavakat sem találtam magamra. Néha elég érdekesen jöttek ki a lépéseim. Nem sokat időztem ott, hogy nehogy meglásson valaki, így kimenetem a kocsihoz, sebesen beültem, s még sebesebben elhajtottam. A vezetés mindig megnyugtatott s felpörgetett egyszerre. Ha éreztem, hogy a sebesség szárnyain át az egész világ az enyém, mindig megborzongtam. Imádtam, hogy rendíthetetlennek éreztem magam. Imádtam, hogy ilyenkor hatalmába kerít ez a megmagyarázhatatlan érzés. Hiszen eléggé fura, hogy egyszerre nyugtat le, s pörget fel. Ez a nyugalom igazából belső harmóniát jelent. Gondtalanságot, olyan szabadságot jelent, amit a sasok éreznek repülés közben. Az adrenalin pedig, ami sebesen száguld ereimben behálózva vele testemet, boldoggá tesz, s tökéletes egyensúlyt képez a lelki és a testi nyugalom, s izgalom között. Csodálatos.

Épp egy étterem előtt hajtottam el, így visszafordultam, leparkoltam, majd miután bementem, kértem, hogy csináljanak nekem egy sonkás, sajtos pizzát sok ananásszal. Míg várakoztam, hallgattam a latinos stílusú andalító zenét, mely az apró rejtett hangszórókból szólt. Itáliai konyha volt, s ezt tökéletesen éreztették az ide betérőkkel is. A zöld és a sötétbarna színek domináltak. Volt ahol szinte minden fából volt, de volt olyan rész is, ami egy sokkal elegánsabb kis termet rejtett. Minden asztalon fehér terítő volt, némelyiket apró virágok díszítették, s kellemes illatok lengték be a helységet. Nagyon megtetszett. Gondolatban elhatároztam, hogy gyakrabban fogok idejönni.

Míg elmélkedtem, elkészült a pizzám, kifizettem, majd szélsebesen mentem vissza a szállodába, hogy még melegen ehessem meg a pizzát. Útközben is igen nagy volt a kísértés, hogy felbontsam, s ott helyszínen, vezetés közben betoljam az egészet, de végül nem tettem. A lakosztályban teleengedtem a kádat vízzel, ledobáltam a ruháim, meggyújtottam néhány gyertyát a hangulat kedvéért, kicsi fürdősót is tettem a vízbe, majd miután kényelembe helyeztem magam, elmajszoltam a pizzámat.

Még egy darabig pihentem, majd kikászálódtam a kádból, s elsétáltam a törölközőmért, amit a kis komód polcára tettem összehajtva. Bebugyoláltam magam, s elindultam egy gyors, de mégis alapos fogmosással eltüntetni a pizza maradványait, de az imént magam mögött hagyott víztócsán megcsúsztam, s csak éppenhogy sikerült megkapaszkodnom a mosdókagylóban. El is káromkodtam magam.

Utáltam, hogy képes vagyok ennyit bénázni és szerencsétlenkedni. Idegesítő. Miután végeztem, fölvettem az aprócska rövidnadrágot és a pólót, majd visszamentem a szobába. Elhatároztam, hogy öt percet szánok rendrakásra. Lényegtelen, hogy mit sikerül elpakolnom, vagy, hogy mennyi mindent, az a fontos, hogy fogyjon a kupiból, mert lassan már úszva, vagy lebegve kellesz közlekedni a szobámban.

Folyamatosan az órát néztem, mert már vártam, hogy végre lefekhessek aludni, így amint letelt az ötödik perc is, beugrottam a paplanom alá, s kényelembe helyezve magam, elaludtam.

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem, amitől azonnal elárasztotta a szemem a vörös köd. Szombat reggel van a kurva életbe!

-         Remélem nyomós okod volt rá, hogy felébressz hajnalok hajnalán, mert ha nem, akkor tedd le azt a kurva telefont, és menekülj előlem, mert kiheréllek. – Morogtam a telefonba. –

-         Neked is jó reggelt! – Nevetett Rocky. – Ne légy ennyire agresszív. Mellesleg délután kettő van, és nem hajnalok hajnala.

-         A lényeget Rocky, a lényeget! – Mondtam, hangnemem fikarcnyit sem vesztett a dühből, persze csak látszólag. Meglepett, hogy kettő óra van már, és persze nem is hibáztatom, amiért azt hiszi, hogy ilyenkor már ébren vagyok, de akkor is. Igazán ismer már annyira, hogy tudja, én a hétvégéket mindig átalszom. –

-         Lesz egy bemutató hétfő este.

-         Miféle bemutató? – Érdeklődtem. –

-         Az autót fogjuk bemutatni. Ott lesz a sajtó is, persze nem végig, csak amíg Christian beszédet tart, aztán feltesznek egy két kérdést, és már ott sem lesznek. Mi pedig még maradnánk néhány órát, és buliznánk egy picit.

-         És… és Sebastian ott lesz? – Kérdeztem félve. Rockyról tudtam, hogy nem egy pletykaéhes ember, szóval előtte nyugodtan feltehettem olyan kérdéseket, amik miatt mások már rég gyanakodni kezdenének, vagy legalábbis a nyakamba zúdítanának egy tucat kérdést. –

-         Persze. Hiszen ő a pilóta. – Jesszus! Azt hiszem itt volt az a pillanat, amikor elsötétült előttem minden. –

-         Muszáj ott lenni? – Kérdeztem alig találva a hangomat. –

-         Igen. Te mérnök vagy. A te kezed van az autóban. Számodra kötelező a részvétel.

-         Oké. Lisa jön?

-         Hát, nem tudom. Neki nem kötelező. Ha gondolod, elhívhatod vagy valami.

-         Az jó. – Ebben reménykedtem. Legalább lesz egy támaszom. – Mibe kell menni?

-         Elegánsba.

-         Remek. Nektek pasiknak a jó. Bármikor felvehetitek az öltönyötöket, én meg futkoshatok mindig más ruha után, mert ha kétszer vagy háromszor ugyanazt venném fel, már megszólnak.

-         Nem baj. – Nevetett. – Látod ezért férfi a férfi. Nekünk minden könnyebben, jobban és gyorsabban megy.

-         Na ne vidd el magad azért. Nem baj, elmegyek vásárolok, úgyis rámfér. Legalább kikapcsolódom, és a nap végére úgy elfáradok, hogy talán átaludhatom a vasárnapot ébresztés nélkül.

-         Rendben, értettem a célzást. – Nevetgélt még mindig. – Akkor hagylak is. Jó legyél, vigyázz magadra, aztán valami csinosat és szexit vegyél.

-         Majd meglátom mit tehetek. Szia.

-         Szia. – Mondta, majd letette. Visszadőltem a párnára, s gondolkodni kezdtem, hogy mihez kezdjek. Pihentessem egy picit a szemem, és utána menjek vásárolni, vagy fordítva?

 Aztán eldöntöttem, hogy megyek, mert ha én egy percre is lehunyom a szemem, akkor annak alvás lesz a vége, s egy darab ruhát sem fogok vásárolni. Kimásztam az ágyamból, majd előszedtem egy kis fekete táskát, amibe a pénztárcám és a telefonom rakhatom, beledobtam a kocsikulcsot, majd zuhanyozni mentem.

Összehajtottam az alvós ruhámat, elpakoltam, fogat mostam, majd visszamentem a szobába. Volt pár ruhadarab erre arra, így külön kupacba dobáltam azokat, amiket már ki kell mosni, és megint külön tettem, amik tiszták. Azok közül kezdtem válogatni, hogy melyiket vegyem fel.

Előhalásztam egy fekete cicanadrágot, a többit pedig gyorsan összehajtottam, és betettem a szekrénybe. Már csak remélni mertem, hogy ha legközelebb kinyitom, nem fognak egy kupacban kidőlni onnan. A felsők közül egyikhez sem volt hangulatom, így a szekrényből kezdtem válogatni. Végül egy zöld egyszerű V kivágású felső mellett döntöttem. A többit felakasztottam a vállfákra, vagy összehajtva bepakoltam a szekrénybe. A hajam megfésültem, s kiengedve hagytam, felvettem egy fekete fűzős, magassarkú cipőt, majd becsukva az ajtót a garázsba indultam a kocsihoz, persze hoztam magammal a ruhákat, amiket be kell adnom a tisztítóba.

Útközben megálltam ott, beadtam őket, majd mentem a különböző üzletekbe. Végigjártam néhány ruhaboltot, ahol megtaláltam a megfelelő koktélruhát és a hozzá illő cipőt is, majd egy apró élelmiszerboltba is ellátogattam. Vettem néhány szükséges dolgot ott is, majd sóhajtva ültem be a kocsiba, miután mindent elrendeztem a csomagtartóban. Már alig éltem. Sosem bírtam jól a vásárolást, mindig hulla lettem tőle, és alig tudtam kipihenni a sok mászkálást.  

Mire hazaértem, már csak az ágyamba tudtam beesni. Semmi energiám nem volt már.

***

Istenem! El fogok késni. És még mellé Sebastian is ott lesz. Jaj. A házban valósággal rohangáltam, s áldottam magam, hogy vasárnap és még ma reggel is pakoltam a szobámban, így nem vágódtam hasra semmiben, azonban valahányszor eszembe jutott, hogy ott lesz a mi kedvenc pilótánk, és hogy mi történt a műhelyben megbotlottam a saját lábamban, vagy legalábbis megszédültem. Magamra kaptam a piros koktélruhám, valamint a hozzá illő piros cipőm, fogtam egy fekete alkalmi kézitáskát, reménykedtem benne, hogy minden szükséges dolgot beleraktam, s elhagytam a szobám.

Volt, hogy lassabban volt, hogy gyorsabban vezettem az utakon. Egyrészt már sötétedett kellőképpen, így inkább nem száguldoztam, nehogy még valami idióta kilépjen a kocsi elé, és elcsapjam. Már csak az hiányozna nekem… Ugyanakkor néha mégis ráléptem a gázra, mert úgy voltam vele, hogy itt az ideje, hogy mielőbb túl legyek ezen az egészen. Nem sokkal később leparkoltam, majd megcsörgettem Lisát. Ez volt a jel, hogy a szálloda előtt vagyok, jöjjön.

Még tegnap felhívtam, s megkértem rá, hogy tartson velem. Persze ő azonnal lelkesedni kezdett, s már a ruhákat nézte. Örült, hogy végre bulizhat kicsit, és hogy már csak őt idézzem: „Láthassam az arckifejezéseteket, amikor Sebastiannal meglátjátok egymást. Kíváncsian várom, hogy a megjelenésedre hogyan fog reagálni a nadrágjában lapuló csaj radar.”

Nem sokkal később beugrott az autómba egy rózsaszínes miniruhában, és egy nagyon magas krémszínű cipőben. Ez a rózsaszín kitűnően illett vörös hajához, és a krémszínű cipő is a fehér bőréhez.

Útközben persze folyamatosan faggatott, de megunta, hogy a válaszom mindig „nem tudom” volt, így áttért a különféle elméletek gyártására. Még szerencse, hogy már nem volt messze a bemutató. Leparkoltam, beléptünk az étterembe, ahol szinte azonnal kiszúrt minket Christian.

-         Jó estét! Milyen csinosak a hölgyek! – Bókolt nekünk, majd azonnal elvonszolt bemutatni pár embernek. Igazából mire a végére értünk, már fogalmam sem volt róla, hogy ki kicsoda, és kinek a kije, de úgy tettem, mintha tudnám, és igyekeztem elkerülni az olyan szituációkat, amikor bármelyiküket is a nevén kellene szólítanom.

Időm sem volt felocsúdni, mert közölték, hogy öt perc múlva kezdünk. Gyorsan megittam a pezsgőmet, amivel egy pincér kínált meg, letettem egy tálcára, s átvonultam abba a terembe, ahol az autó le volt takarva egy lepellel.

Útközben folyamatosan meglepődtem a hely eleganciáján. Minden arany, pezsgő és barna színben pompázott, nagyon ízléses és elegáns volt. A falak voltak aranyozottak, a függönyök barnák, az asztalokon pezsgőszínű abroszok, és fehér székek. Bámulatos volt. Ezt megspékelték még néhány gyertyával, s máris pompát tükrözött a terem. Csak ámultam. Aztán több időm nem volt erre.

Az újságírók beözönlöttek, elfoglalták a helyüket, a többi ember között, a számukra fenntartott ülőhelyeken, majd lerántották a leplet az autóról. Mi félkörben helyezkedtünk el az autó mögött, így mindenkinek tökéletes volt a rálátás. Én álltam jobb szélen, s amikor végignéztem az embereken, majdnem elájultam.

Velem szemben bal szélen állt Sebastian Vettel. Számítottam rá, hogy találkozni fogunk, igyekeztem magam lelkiekben megnyugtatni, s próbáltam beletörődni, de arra nem voltam felkészülve, amit a szemében láttam, amikor pillantásunk találkozott. Ott és akkor már tudtam, hogy Sebastian mindenre emlékszik.

A lányok ruhája és cipője:

2. A szempár

-        

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet karácsony alakalmából. Mindenkinek békés, boldog ünnepeket kívánok! Remélem ti is megleptek engem néhány kommenttel, ha már én is megleptelek titeket. Boldog Karácsonyt! Csók, May.

 -         Állj már le! Állj már le! Nem hallod? – Rántottam a fejemre a takarót, s a puha párnába nyomtam fejem. Próbáltam elsüllyedni benne, de valahogy nem jött össze. Az irritáló csörgést még mindig hallottam. Francba! – Morgolódtam, miközben kikászálódtam az ágyamból.

-         – Istenem! Segíts rajtam. Hol van? – Hisztiztem miközben minden kupac ruhadarabot felemeltem, hogy megtaláljam a telefonom. – Esküszöm többé nem leszek ennyire rendetlen. – Dühöngtem, miközben jobb lábam beleakadt a táskám szíjába, és majdnem hasra estem. Megkapaszkodtam az íróasztal sarkában, majd az asztalon kezdtem rámolni, mihelyt visszanyertem stabil egyensúlyom.

Még nagyobb rumlit csináltam, mint amekkora volt. Már kínomba a hajam téptem, térdre estem, s akkor láttam meg az ágy alatt villogó és visítozó telefonom. Négykézláb odamásztam hozzá, majd kinyomtam az ébresztőt. Nos, ha egy szimpla zongoraszóló lett volna, akkor nem bukom ki ennyire, hisz még akkor is, ha ébresztő, akkor is megnyugtató. Az egyetlen probléma ezzel pusztán az, hogy engem nehezen lehet kirobbantani az ágyból, így a telefon gyári csengőhangjai közül választottam egy rockos stílusú számot. Mint azt tudjuk, a gyári hangok a telefonon pokolian idegesítőek, s éppen ezért választottam ezt a számot.

Úgy voltam vele, hogy ha ki akarok jutni az ágyamból kora reggel, akkor kell valami, amitől még ébredés előtt szívrohamot kapok, s kiesek az alvóalkalmatosságból. Nos, ez most túlzottan jól sikerült. Mielőtt még darabokra törtem volna a készüléket az iménti kegyetlen ébresztés megbosszulásául, inkább elvonultam fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt.

Ledobáltam magamról a pólót és a rövidnadrágot, majd beálltam a zuhany alá. Először melegre állítottam, aztán hidegre, majd újra növeltem a hőfokot. Általában ezt szoktam csinálni, és nem azért mert jót tesz a vérkeringésnek, hanem azért, mert ez a legegyszerűbb módja a gyors ébredésnek. Hiába kimásztam az ágyból, attól még igenis hajlamos vagyok újra visszabújni, és ott folytatni, ahol abbahagytam.

Rövid idő alatt végeztem, hiszen ha nem akarok elkésni nem időzhetek sokáig a víz alatt. Felvettem a fehérneműt, majd egy egyszerű fekete farmert, és egy fehér pántos felsőt. Erre még rávettem egy csapatinget, melyet a mellem alatt megkötöttem, hogy mégse úgy álljon rajtam, mint egy zsák, a hajam magas copfba kötöttem, kisminkeltem magam, majd végül egy kevés parfümöt is magamra fújtam, a kedvencemből.

Visszamentem a szobámba, majd megkerestem a táskámat. Basszus. Hol is botlottam meg benne? Ja, igen. A szekrény előtt. Felraktam az ágyamra, beletettem a telefonom, majd körbenéztem a szobámban, hátha látok még valamit, amit bele kellene tennem a táskámba. Lehangoló látvány volt. Mindenütt ruhák hevertek, poharak és tányérok a szoba minden területén.

Kezdett kissé bosszantani már, hogy amióta folyamatosan a gyárban dolgoztam, nem volt időm magamra. Amikor pedig kaptam egy kis szünetet pihenni, olyankor is átaludtam a napot. Bosszúsan sóhajtottam egyet, s igyekeztem fókuszálni, hátha látok valamit, amit magammal kell vinnem. Úgy tűnt, hogy nincs semmi más, így a balettcipőm magamra kapva elindultam a mélygarázsba.

Eleinte aggasztott, hogy hogyan fogok bejutni a gyárba. Nem akartam taxizni. Valahogy nem bízom bennük. Különben is. Megesik, hogy késésben vagyok, és egy taxis a több pénz érdekében a leghosszabb útvonalon fog vinni a munkahelyemre, nem pedig a legrövidebben, aminek az lesz az eredménye, hogy eltöltök egy eléggé kellemetlen tíz percet a főnök irodájában, míg leordítja a fejemről a hajat. Hozzátenném, hogy hiába magyarázkodnék, és megpróbálnám a taxisokra kenni a dolgot, csak mégjobban leordítana, hogy ne fogjam rájuk, nekem kellene időben elkészülni. Tapasztalatból tudom…

Szóval ott tartottam, hogy aggódtam a bejárás miatt, de szerencsére kaptam egy autót, amivel a legrövidebb útvonalon, a sebességhatárt magasan áthágva száguldhatok a gyárba. A gyorsajtásnak nem feltétlenül a késés az oka, hanem az is, hogy imádom a sebességet. Már kiskoromban feltűnt, hogy míg mások rettegnek már 140 km/h mellett is, addig nekem a 250 is mosolyt csal az arcomra. Éppen ezért folyamatosan kerestem azokat az alkalmakat, amikor száguldozhatok.

Mivel nem csak egy egyszerű büfés vagy takarító vagyok, hanem egy versenymérnök, hozzám passzoló autót kaptam. Infiniti fx 50. Nos, igen. Bizonyára tudjátok, hogy ez az autó egy csoda, és éppen ezért ugrottam ki a bőrömből, amikor lerántották a leplet a kocsiról. Első pillantásra beleszerettem. Mindenkinek a nyakába borultam, megölelgettem alaposan, majd csillogó szemekkel sétáltam az újdonsült autómhoz. Akkor másodszor igazán örültem annak a kemény munkának, amit a mérnöki elvégzése jelentett, hiszen úgy gondolták, hogy megérdemlem, mert jó mérnökük vagyok. Ekkora jutalmat azért nem kapunk minden bokorban nem igaz? Mellesleg, igen ez csak a második igazi örömöm volt. Az első az volt, amikor felvettek a Red Bullhoz.

-         Megnézed? – Kérdezte tőlem anyukám a kezemben szorongatott levélre bökve. Én csak megráztam a fejem, s igyekeztem magam nyugtatni. Féltem, hogy ha kinyitom, és azt látom: „Sajnáljuk, Ön nem felelt meg”, én szívgörcsöt kapok.

Persze amint megpillantottam a postaládában a fehér közepes méretű borítékot, majd átszellemült arccal, lassú léptekkel beléptem a nappaliba, anyám azonnal tudta mi váltotta ki belőlem ezt az állapotot, s láttam először megrémült, hogy a válasz nemleges, de a bontatlan borítékra pillantva kissé megnyugodott, hogy van még remény.

Azonnal szaladt a telefonhoz, áthívott mindenkit, míg engem lenyomott a fotelba, s elrohant egy nyugtató teát készíteni. Az agyam egyfolytában járt. Próbálkoztam azzal, hogy megkísérlem elterelni a figyelmem a zsebkendőnyi, a barna szín különféle árnyalatiban tündöklő nappali feltérképezésével, de valahogy nem jártam sikerrel. Mihelyt végigfuttattam tekintetem a kétszemélyes mélybarna kanapén, melyre három világos krémszínű díszpárna volt elhelyezve rendezetlenül, gondolataim azonnal visszazökkentek eredeti témájukra: a borítékra.

Mielőtt anya visszaért volna a nappaliba a bögrémet szorongatva, újra próbálkoztam, s most a kanapéval szemben lévő kandallót figyeltem, mely ugyanúgy tufával volt kirakva, mint a nappali északi fala. Azonban a kőzeteken lévő repedések azt juttatták eszembe, hogy az én szívem is hasonlóan fog kinézni, ha nem vesznek fel.

Mire anya megérkezett volna, addigra az általa invitált emberek is szépen lassan szállingózni kezdtek hozzánk, s a kezemet szorongatva, mellém ülve vagy éppen ácsorogva bombáztak a kérdéseikkel, amelyekre én is szerettem volna tudni a választ.

Anya is befutott, kezembe nyomva a bögrémet, amit nem sokkal később le is tettem a kanapé melletti kicsi meggybarna faasztalra. Persze csak miután kortyoltam belőle néhányat.

Néhány percig még ültem ott, majd szépen lassan hozzákezdtem. Már felnyitottam a borítékot, de még a levelet nem mertem kivenni belőle. Körülnéztem a rokonokon, barátokon. Anya az ujjait tördelte, a többiek a fotelokban ültek s kitágult szemmel figyeltek, néhányuk a falnak támaszkodtak s már lassan a hajukat tépték. Mindenki izgatott és kíváncsi volt. Némelyikükön láttam, hogy már kezd elpattanni az a bizonyos húr a lassúskodásom miatt, és szívük szerint kitépnék a kezemből a borítékot, s megnéznék mit írtak, persze egy alapos pofon kíséretében, amiért ennyire húzom az agyukat.

 Normál esetben ezen jót szórakoznék, s már csak azért is folytatnám tovább a műsort, de most nem volt energiám nevetgélni. És persze ők is tudták, hogy mennyire fontos nekem ez az állás, és hogy rettentően ideges vagyok és félek, s éppen ezért nem tettek sürgető jellegű megjegyzéseket, csak próbáltak a tőlük telhető legnagyobb türelemmel várakozni, s biztató pillantást vetni rám.

Visszafordítottam a figyelmem a levélre, melyet időközben kihúztam a borítékból, majd lassan széthajtogattam. Az agyam már kántálta, hogy „Nem fognak felvenni! Nem fognak felvenni! Nem fognak felvenni!” De amikor éppen ennek az ellenkezőjét pillantottam meg, a papír kihullott a kezemből, én pedig sokkosan ültem.

Keresztanyám felkapta lapot, s lázas keresgéléssel megtalálta a lényeget, majd örömében felsikoltott. Csak távolról hallottam az örömteli kiáltásokat, s ködösen érzékeltem, hogy felpattannak az ülőalkalmatosságokról, majd egymás nyakába vetik magukat.

-         Jól vagy kicsim? – Kérdezte anyám könnyeitől elfúló hangon. Nekem csak egy bólintást sikerült kicsikarnom magamból. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy tényleg ez történt velem. Tényleg bejutottam. –

-         Sikerült! Érted? – Rázogatott. –

-         Értem. – Mondtam, s mosoly ült ki az arcomra. Szépen lassan visszatértek az életfunkcióim, s sírni kezdtem. Anya átölelt, s úgy tartott. Igen. Határozottan ez volt az a pillanat, amit az első igazi örömömnek nevezek.     

Míg emlékeimet előhívtam, s újra átéltem eme csodálatos pillanatot, addig kinyitottam az ajtót, s beültem. Még mindig imádtam ezt az autót, de a tudat, hogy ezt részben Sebastian tervezte, valahogy csorbított a fényén. Nem azért nem lett jó munka, nem azért mert nem tartom nagyra a világbajnokot, hanem azért, mert valahányszor megpillantom járgányt, annyiszor eszembe jut, hogy mit tettünk.

 Azóta már eltelt néhány nap, s közben volt elég időm arra, hogy a fejemet biztosan a falba verjem néhány alkalommal. De ettől függetlenül valahogy nem nyugodtam meg. Sosem voltam az a típusú lány, akit egy éjszakára megkaphatnak, és egyszerűen nem értettem miért most tettem meg. Ráadásul mondhatnánk azt, hogy az alkoholnak köszönhető, hogy így kifordultam önmagamból, de máskor is buliztam már, máskor is ittam már és sosem tettem meg ezt.

Valamilyen szinten undorodtam magamtól. Még az is más lenne, ha csak egy két emlékfoszlányom lenne az estéből, de az azért egészen más hatással van rám, hogy megnéztem egy felvételt, ami a mi kis afférunk minden pillanatát részletesen, pontosan megörökítette.

Szívem szerint a kormányba ütöttem volna a fejem. Fújtattam már dühömben. Bosszantó volt, hogy úgy közlekedem a gyárban, hogy mindig alaposan körülnézek, látom-e valahol, valamint ha felbukkan, én gyorsan elbújok egy félreeső kis zugba, nehogy észrevegyen. Túlzottan is reménykedem benne, hogy neki nincsenek emlékei a kis balesetről, és éppen ez aggaszt. Minél inkább reménykedem, annál nagyobb az esélye, hogy mégis a reményem ellentéte valósul majd meg.

Francba! Magamat sem értem. Világ életemben utáltam, ha ránézésre következtetést vonnak le rólam. Márpedig ez egy olyan helyen, ahol autókkal kell foglalkozni, nem mellesleg nőként, gyakorta megesik. Sebastian pedig hű maradt férfitársaihoz, és ő is kellőképpen lenézett. Egy seggfejnek tartottam, bár időközben rádöbbentem, hogy nem ez az igazi oldala. Mindegy! Akkor is fasz volt velem! És én mindezek ellenére, mégis megtettem! Gondolatmenetem megszakítottam, mivel megtettem a hotel és gyár közti utat, majd táskámat a kezembe véve kiszálltam a kocsiból, s becsuktam.

-         Enci! – Kiabálta Rocky a nevem, miközben jobb kezét feltartva integetett nekem, s felém rohant. Megvártam. –

-         Na mi ilyen sürgős? – Nevettem az autón támaszkodó alakján, miközben bal kezét a mellkasához szorítottam, hogy csillapítsa kapkodó levegővételét. –

-         Csak a telefonod nem vetted fel, így nem tudtunk elérni. Christian szólt, hogy ma tesztelés lesz, szóval míg Seb vezet, addig nekünk adatot kellene gyűjtenünk. Utána pedig leülhetnél Sebastiannal és átbeszélhetnétek, hogy szerinte, hogy ment az autó, mire számítanátok a futamokon, hogy érezte az autót, stb. Tudod, amiket ilyenkor meg szoktunk beszélni. Egyeztetés. – Innentől kezdve nem is hallottam mit mond, csak úgy feltűnés mentesen megkapaszkodtam a kocsiban, mert úgy éreztem, hogy a lábaim össze fognak csuklani alattam. Én kizárt, hogy találkozzam vele. Eddig is sikerült elkerülni, most is sikerülni fog. –

-         Ó, a telefonom lenémítottam, és elfelejtettem visszatenni rá a hangot. Bocsi. – Mondtam egy röpke mosoly kíséretében mérnöktársamnak. Ez tényleg igaz volt. Nem akartam, hogy este keressenek, de azért szerettem volna használni a telefonom, ezért nem kapcsoltam ki, így csak lenémítottam, hogy ne vegyem észre, ha hívnak. Amilyen hülye vagyok persze, elfelejtettem visszarakni rá a hangot. Bár a reggeli ébresztő után megértem, hogy már nem akartam meghallani a telefonom hangját a mai nap folyamán… - Mikor kezdődik a tesztelés?

-         Egy óra múlva. – Pillantott rá az órájára a karján, majd gondosan visszahúzta rá a pulóverének az ujját. –

-         Remek. Akkor egy óra múlva ott leszek. Viszont lenne egy hatalmas kérésem. Nem tudnál te maradni Sebastiannal és megbeszélni vele az adatokat? Lenne egy sürgős és halaszthatatlan dolgom, meg tudod, hogy milyenek a férfiak. Itt egyedül csak te vagy a kivétel. Már a kezdetektől fogva is mindenki kinézett innen, azért mert nő létemre mérnök vagyok. Tudod, hogy nem bíztak a képességeimben. -

-         Tudod, hogy sosem ítélkeztem alaptalanul. – Mosolygott, s láttam rajta, hogy jól estek neki a szavaim. – Sebastian csak maximalista. Nehéz neki elfogadni, hogy egy fiatal hölgy dolgozik az autóján. Pedig láthatja az eredményt. Főleg, hogy ha jól tudom, együtt raktátok össze múlthét éjszaka a kocsit. – Hopp. Ezt nem kellett volna. –

-         Öhm… igen. Tényleg így volt. Nem fűzött hozzám túl nagy reményt amikor meglátott, gondolom úgy vélte hogy autószerelésre nem vagyok alkalmas. – Csak remélni mertem, hogy Rockynak nem tűnik fel, hogy ez egy kétértelmű mondat volt, miszerint Sebastian egészen másra talált alkalmasnak engem… - Szóval? Akkor elvállalod helyettem? – Szólaltam meg rögön elterelve figyelmét, s a lehető legszebb mosolyom vettem elő. –

-         Persze. – Mosolygott vissza. – Mindenkivel megesik, hogy segítségre van szüksége, lehet, hogy egyszer pont én fogok így járni, és majd neked kellesz kihúzni a szorult helyzetből.

-         Köszönöm. – Mondtam. – Ezért még jövök neked eggyel. – Azzal már ott is hagytam. Elindultam a büfé irányába, s nem aggódtam azon, hogy esetleg összefutok egy nemkívánatos személlyel, mert tudtam, hogy már javába rá vannak állva az autóra, s átvizsgálva minden porcikáját ellenőrzik a munkánkat. Beléptem a nagy üvegajtón, majd rögtön balra fordulva ott volt a helység amit ebédlőnek használunk. Odamentem a pult elé, ami előtt néhány bárszék volt tökéletesen elrendezve. Lehuppantam a középsőre, s üdvözöltem Lisát, akinek a haja, csak úgy mint nekem, lófarokban volt. –

-         Most ne kávét adj sütivel, hanem valami tartalmasabb kajával is megdobhatnál. Mondjuk egy jó melegszendvicset el tudnék viselni.

-         Máris hozom. – Mosolygott. – Mennyi sajtot kérsz rá?

-         Hát, olyan közepesen. Mesélj valamit!

-         Mit mondjak? Uncsi itt minden nap. Kivéve mikor helyes pilóták jönnek, mennek. – Küldött felém egy huncut mosolyt. – Neked jó, te minden napod eltöltheted köztük. Na jó igazából kettő között. A műhelyes incidens alapján pedig egyikük különleges szerepet tölt be nálad. – Hajolt oda hozzám, s odasúgta nekem. –

-         Tudod, igazán mocsok vagy. – Nevettem már a saját szerencsétlenségemen. Lisa azóta ezzel szívja a vérem, hogy másnap elmondtam neki mindent.

Lecsaptam a laptop tetejét, majd mint egy mérgezett egér, rohangálva összeszedtem a dolgaim, s szinte menekültem a műhelyből. Ahhoz, hogy kijussak az épületből, keresztül kellett haladnom a büfénél, s Lisa, átszellemült arcomat látva az utamat állta, (mivel arra nem reagáltam, hogy szólongat) s bevonszolt a kis kuckóba.

 Lenyomott egy székre, én pedig a térdeimre hajtva a fejem, úgy döntöttem, hogy a hajam kitépem. De rögtön. A kurva életbe! Istenem, kérlek, mondd hogy nem igaz! Kérlek nyugtass meg, hogy ez csak egy kibaszott álom, és mindjárt felébredek.

-         Hé! – Rázott meg Lisa. – Mi történt? Bántott? Megvert? Szétcsapom! Tudod, hogy csak egy szavadba kerül! – Ezzel elérte, hogy végre felemeljem a fejem, s elmosolyodjam. –

-         Nem. Nyugi, ne kezdj kombinálni. Megszereltük a kocsit, sikerült, majd lehúztuk az összes piát, amit adtál. – Hunyorogva nézett rám barátnőm, s próbálta megfejteni, hogy mi a baj abban, hogy ünnepeltünk. Azt hiszem tudta, volt róla némi sejtése, hogy csak most jön a történet húzós része. – Reggel az asztalon ébredtem. Melltartóban és bugyiban. Nem értettem először, hogy mi van, aztán beugrott, hogy Sebastiannal szereltük a kocsit, s rögtön a legrosszabbra gondoltam. Rácsatlakoztam a biztonsági kamerára. S megnéztem a felvételt az éjszakáról. – A kezeimbe temettem az arcomat. –

-         Lefeküdtetek igaz? – Mondta elhűlve, én pedig bólogattam. – Francba! Esküszöm beiratkozom egy suliba, és én is elvégzem a mérnökit. Nekem is kell egy olyan jó este, mint amilyen neked volt! Francba! Ez így nem fair! Téged lefektetett Sebastian Vettel, míg én itt gubbasztottam magányosan?!

-         Nem érted Lisa? Ez nem jó! A polcoktól kezdve, a párkányon át, az asztalig mindenen. Érted? Minden egyes létező szabad helyen.

-         Nem volt jó?

-         Nem tudom! Annyit ittam, hogy nem tudom. Azzal, hogy megnéztem a felvételt, csak rájöttem, hogy tényleg megtörtént. De az érzelmi részére nem emlékszem. Bár ha azt veszed, hogy az egész éjszakát vele töltöttem, és órákon keresztül csináltuk, gondolhatod, hogy jó volt.

-         Hmm… Akkor ez baj. És ezek után?

-         Viccelsz? Azt sem tudom, hol áll a fejem. De azt hiszem, hogy innentől kezdve nem fogok találkozni vele.

-         És ezt hogy gondolod Enci? Elkerülhetetlen!

-         Ajj! Mindegy. Most kell egy kis idő, míg helyre jön az agyam.

-         Rendben. Hazaviszlek, vegyél egy forró fürdőt, és aludj. Ne rágódj most ezen.

-         Most miért? Te magad is tudod, hogy nem vagy ribanc, egyszerűen csak ember vagy, és rabul ejtett az a gyönyörű kék szempár, az izmost test, a szőkés kis pofija.

-         Befejezted? – Nevettem el magam. –

-         Jó étvágyat. És, nem fejeztem be. Majd mesélj arról, hogy milyen volt ma vele?

-         Micsoda?

-         Hahó! Tesztelés lesz. Vele kell lenned.

-         Nos, tesztelés az valóban lesz, ahol meg tudom oldani, hogy ne találkozzam vele, viszont utána lenne egy egyeztetésünk, mellesleg kettesben. Csitt, ne szólj közbe! – Intettem, amikor láttam, hogy már nyitja a száját. – Rockyval megdumáltam a dolgot, egy fontos ügyre hivatkozva, hogy el kell mennem, és vegye át a dolgot, és beszéljen ő Sebbel.

-         Ah… értem. Okos. De én még mindig azt mondom, hogy ez nem ilyen egyszerű. De a te dolgod. – Vonta meg a vállát, s újra azon kezdett rinyálni, hogy nincs senkije, én pedig folyamatosan vigasztaltam. Mondjuk megértem őt is. Hónapok óta senkije nem volt, és hiányzik neki már, hogy valakihez esténként hozzábújjon, hogy valakivel összefusson napközben, és váltsanak egy csókot a világ szem láttára, hogy igenis vegyék észre, hogy ő boldog a párjával, és tökéletes a kapcsolatuk. Én is vágytam ilyesmire…

-         Köszönöm a szendvicset, most lassan megyek, összeszedem a dolgaim, hogy pont úgy érjek be, hogy Ő már az autóban ül, és éppen indulni készül. Félek, hogy azzal, hogy meglát, azzal visszatérnek az emlékei… ha esetleg eddig nem voltak neki. Nagyon remélem, hogy kellő mennyiséget ivott ahhoz, hogy gőze se legyen arról, hogy kivel volt, és mit csinált az este.

-         Nincs mit. – Mosolygott rám. – Aztán ügyesen. Szia. – Kacsintott rám, majd elindultam az irodámba. Az elsőn volt, hogy csendben tudjak dolgozni, hiszen a földszinten jönnek mennek az emberek, és úgy nem lehet nyugodtan, a munkámra koncentrálni, itt legalább csend volt, mert ide ritkán jöttek fel.

Kinyitottam az ajtót, az egyszerű mélybarna asztalhoz sétáltam, melyen a szobámmal ellentétben a rend uralkodott. Összeszedtem a szükséges mappákat és papírokat, egy tollat és a telefonomat a zsebembe süllyesztettem, majd elhagytam az irodám, s a tesztelőkhöz siettem. Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, s füleltem. Sürgés-forgás volt, az autónak járt a motorja, s a szerelők egymás ellen beszéltek, így minden egy hatalmas hangmasszává alakult.

Benyitottam az ajtón, s a képernyőre vándorolt a tekintetem, ami általában az autót és Sebastiant szokta mutatni, hogy lássuk a négy falon kívüli munkálatokat is. Mi nem szoktunk odakint lenni, csak ha nagyon muszáj, mert mi bent a monitorokat figyeljük. A képernyő éppen Sebastiant mutatta, ahogyan már bent ül az autóban, s a monitort figyeli. Egészen ráközelítettek a szemeire, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem.

Hirtelen eszembe jutott, hogy az a tekintet egyik éjjelen, még fátyolosan, vágytól elhomályosultan meredt rám. Ezt nem fogom kibírni! – Nyüszítettem az érzelmek súlyától, melyek hirtelen elárasztották egész lényemet. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor igazán eljutott a tudatomig, hogy mennyire hosszú és rögös út áll előttem, s kezdett szépen lassan derengeni, hogy kizárt dolog, hogy előbb vagy utóbb össze ne találkoznak Sebastian Vettellel. Sejtéseim szerint, s a sorsot ismerve, ez a találkozás, előbb fog bekövetkezni, nem pedig utóbb…