4. Sarokba szorítva

Sziasztok! Itt az új fejezet. Annyit azért elárulnék róla, hogy ez már egy eseménydúsabb fejezet lesz abból a szempontból, hogy Sebastian már feltűnik benne többször is. Külön megjegyezném még, hogy elmondhatatlanul örültem a kommenteknek, nagyon hálás vagyok, s hálám jeléül igyekeztem befejezni a fejezetet, és ma feltenni, amit egyébként vasárnap akartam feltenni. Látjátok, erről beszéltem. Több komi=korábbi friss :) Válaszoltam is a megjegyzésekre, és az elkövetkezendőkben is fogok válaszolni. :)

Nem szaporítom tovább a szavakat, nyomás olvasni! :)

Jó szórakozást, puszi, May.

Nem tudtam elszakadni a pillantásától. Úgy éreztem magam, mint egy tehetetlen gazella, aki felé lassú, határozott léptekkel közelít az oroszlán, hogy végzetes csapást mérjen. Mintha tudná, hogy nincs menekvés, mintha élvezné, hogy ennek én is tudatában vagyok. Ehhez tudnám a leginkább hasonlítani őt. Az arckifejezése nem volt más, az higgadtnak tűnt, s nem árult el semmit. De azt megengedte magának, hogy a szemeivel beszéljen hozzám. Hiába küzdöttem, mint egy fuldokló, akit épp az örvény készül beszippantani, nem volt semmi kapaszkodóm. Nem tudtam magam kirántani a vízből. Hiába próbáltam menekülni, hiába tudtam, hogy megbabonáz, mert kétség kívül azt csinálta, én mégsem tudtam tenni ellene semmit. Tudtam, hogy fájni fog. Tudtam, hogy ha most nem sikerül rohadt gyorsan találnom egy egérutat, nekem végem.

Hisz a nők folyamatosan arról ábrándoznak, hogy megkapják a szőke hajú, kék szemű herceget fehér lovon, arról, hogy a daliás királyfi mellettük lesz, arról, hogy egy megbízható férfi tart majd a karjaiban, mégis a rosszfiúkat választjuk. Talán azért, mert azok a pasik, akik szendék, orruknál fogva vezethetőek, akik úgy viselkednek, mint a bólogatós kutyák a szélvédő előtt, nem kihívások, úgy érezzük magunkat mellettük, mintha egy pincsi kutya futkosna az oldalunkon.

De a rosszfiúk mások Be szeretnénk törni őket, meg akarjuk szelídíteni a vadat bennük. Szinte látjuk, hogy a belsőjük egy igazi fenevad, és azt akarjuk elérni, hogy a fenevad szelencéjének zárját csak mi tudjuk kinyitni. Őket már előbb nevezzük igazi férfinak. Mellettük büszkén sétálhatunk, arcunkra lehet írva: Enyém. S büszkék lehetünk, hogy nekünk sikerül megszelídítenünk a nagyvadat. Úgy érezzük, mintha egy oroszlán lépkedne mellettünk csöndesen, hisz elég csak a tartásukat megnézni, amely tisztességet sugároz, amelyre akarva akaratlanul mindenki felnéz. Magával ragad.

Sebastian tekintetéből kiderült, hogy ő nem éppen a zsebkutyák családjához tartozik… Tudtam, hogy hiába is próbálnám megszelídíteni a belőle kitörni készülő oroszlánt, képtelenség lenne, mert itt nem én vagyok a vadász. Én az áldozat vagyok.

Gondolataimról elterelődött a figyelmem, amikor a kisebb emelvényhez lépett, ahol a mikrofon állt.

-         Mennyi ideig tartott megtervezni, és megépíteni az utót? – Kérdezte egy újságíró. –

-         Olyan csapattal, mint amilyennel a Red Bull büszkélkedhet, nem volt túl hosszú folyamat. Persze eltartott egy darabig, de mindenki szorgalmasan végezte a munkáját, mindenki maximálisan teljesített, így sikerült elég hamar létrehozni.

-         Segített a csapatnak az összeszerelésben? – Kérdezte egy másik, nekem pedig megremegett a gyomrom. Én is egy voltam azok közül, akiknek segített a szerelésben… -

-         Ó, persze. Tudtam, hogy sokat dolgoznak rajta, tudtam, hogy egy ilyen munkát nagyon precízen és kifinomultan kell elvégezni, így én is segítettem, hogy ne maguk szenvedjenek ott, hogy mielőbb elkészülhessenek vele. Külön megemlíteném az utolsó gyárban töltött éjszakát, amikor is sikeresen, teljes mértékben összeraktuk az autót, s beindíthattam. – Előttem már minden sötétségbe borult, csak próbáltam úgy tenni, mintha meg sem hallanám, de a következő mondat, még valahogy eljutott a tudatomig. – Akkor az egyik mérnökömmel, Enikővel szereltünk, mélyrehatóan elemeztük a teljesítményét, s kijelenthetem, hogy nagyon jóra sikerült. Fenomenális érzés volt. – Komolyan mondom, imádkoztam. Legalább egy fél órán keresztül egyfolytában. Szívem szerint nekiugrottam volna, amiért képes volt ilyen helyzetbe hozni. És még volt képe visszasétálva a helyére egy félmosolyt villantani rám, amibe még a lelkem is beleremegett. Hát köszi szépen, már tudom, hogy mi hiányzott az életemből.

Szándékosan ki akart csinálni. Az a mondat nem is sikerülhetett volna jobbra. Én ölni tudtam volna, míg kedves barátnőn Lisa majd’ belehalt a nevetésbe. Kitűnően szórakozhatott, mivel ő nem állt az emelvényen, így meg is tette. Biztos, hogy ezért még leszámolok vele is.

Nem akartam senkire sem nézni, így inkább a padlót fixíroztam. Tudtam, hogy még ha az arcvonásaimat rendbe is szedem, a szemeim által nyitott könyv vagyok, és nem akartam, hogy bárkinek is feltűnjön, mekkora érzelemviharok tombolnak bennem. Nem hiányzott, hogy bárki gyanút fogjon. Elátkoztam az az éjszakát, amikor megtörtént köztünk az, aminek nem kellett volna. Hogy az Istenbe voltam képes lefeküdni, egy számomra ismeretlen emberrel?! Még csak meg sem győződtem róla, hogy olyan fajta-e, aki utána úgy tesz mintha mi sem történt volna, vagy épp az ellenkezője. Komolyan mondom, hogy nem értem, hová raktam a parányi agyamat, amikor ebbe belementem. Ami a legrosszabb az egészben, hogy tudtam, hogy annak ellenére, hogy egy köcsög faszkalapnak gondoltam, én voltam az, aki először megcsókolta. Én kezdtem az egészet! Francba!

Még csak azt sem mondhatom, hogy kihasználta, hogy nem voltam épp beszámítható állapotban. Itt pedig bevillant, hogy nem is gondoltam eddig, hogy milyen taktikus emberrel hozott össze a sors. Nem harangozta be az egész gyárnak a történteket, és nem is fogja, mert tudja, hogy akkor nekimehetnék, és bizonyíték hiányában még talán el tudnám hitetni, hogy szegény, törékeny nőként nem tehettem semmit ellene, így megtörtént. Nem. Apró célzásokat tett most, s ezek csak erősödni fognak, minek következtében mindenki rá fog jönni, hogy mi a teljes igazság. Egy szóval sem fogja mondani az embereknek, csak épp szépen lassan fogja elültetni azt a bizonyos bogarat a többiek fülében. Tudtam! Tudtam, hogy egy seggfej, és mégsem hallgattam magamra. Csak magamnak köszönhetem az egészet.

Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek magammal.  Nem fogok tudni a nyakának ugrani, mert nem lesz rá indokom, mellesleg a közelében sem akarok lenni. Innentől kezdve inkább mindenhová néztem, kivéve Sebastianra, vagy az újságírókra. Ennek két oka volt. Előbbire azért nem, mert nem akartam szembetalálkozni az öntelt görény kategóriába tartozó arckifejezéssel, utóbbira pedig azért nem, mert nem akartam, hogy bármelyikük észrevegye, hogy őket figyelem, mert akkor tuti bátorításnak vennék, és akkor a nyakamba kapnék jónéhány kérdést. Én pedig már másra sem vágyom, csak, hogy befejeződjön ez a puccos rendezvény, amire semmi kedvem nem volt elrágatni magam.

Utáltam az egész helyzetet. Bepánikoltam. Nem tudtam mihez kezdjek. Egyszerűen csak azt vettem észre, hogy sarokba vagyok szorítva, és én nem tudok támadni. Hiszen ott volt, hogy tudtam Sebastian következő lépéseit, mégsem tehettem semmit a kivédésben. Ott volt, hogy megbabonáz, és ezzel ő is tisztában van, s már csak azért is direkt csinálja. Ott volt, hogy az emlékeim folyamatosan átvették a testem és az agyam fölötti irányítást, így nem volt éppen egyszerű feladat kivédeni a támadásokat Sebastiantól.

Annyira utáltam, hogy nyeregben van, és annyira utáltam sarokba szorítva lenni, hogy el sem tudom mondani.  Az agyam lázasan kattogott megoldást keresve, de nem jutott semmire. Kiborított.

Ott álltam az emelvényen, s úgy éreztem, hogy a világ szeme rám szegeződik, úgy éreztem, hogy minden ki fog derülni, és én semmit nem tehetek. Úgy éreztem megfulladok. Mintha mindenki a lelkembe látott volna, és tudtam, hogy senki nem fogja azt mondani, hogy: Sebastian! Normális vagy? Miért fektetted le azt a lányt? Miért nem bírtál parancsolni az érzelmeidnek? De ha még ez nem lenne elég, miért teszed most ezt vele?! Tudtam, hogy senki nem fogja a szemébe mondani. Inkább majd vállon veregetik, és közlik vele, hogy ügyes voltál.

Persze én majd biztos megkapom a magamét. Tuti hallgathatom majd, hogy: Enikő! Nem is gondoltuk rólad, hogy te ilyen vagy. Ennyire gyenge erkölcsű lennél, hogy egy éjszakára ennyire könnyen odaadtad magad? Hogy tehettél ilyet? Nem szégyelled magad? Tudtam, hogy senkinek nem fog ott eszébe jutni, hogy hűű szegény lány. Megcsinálta a maga hülyeségét, és ha már Sebastiantól ezt elfogadjuk, akkor nézzük el neki is.  Senki nem fogja így gondolni.

De persze majd ezután jön a fekete leves. Minden szerelő tudni fogja a gyárban, ahol nap mint nap dolgozom, és úgy fogják gondolni, hogy ha már Sebnek sikerült megfektetnie, akkor nekik is fog. Elvégre könnyűvérű nőcske vagyok… Francba! Inkább kizártam a gondolataim, elviseltem még azt a néhány percet, ami a sajtótájékoztatóból még hátra maradt, majd rosszullétre hivatkozva, elhagytam az épületet.

 Persze előtte alig bírtam mindenkitől elköszönni, ugyanis fogadni kellett a gratulációkat, valamint lefutottuk az udvariassági köröket. Rémes volt.

Beültem a kocsiba, és hazamentem. Csak akkor jutott eszembe, hogy Lisa velem jött, így inkább írtam neki egy sms-t, hogy fogjon magának majd egy taxit ha megy hazafelé, vagy kérjen meg valakit, hogy vigye haza. Felrohantam a szobámba, ahol nyugtatás képpen vettem egy forró fürdőt, majd kifáradva a hajtástól, lefeküdtem aludni.

**

A sajtótájékoztató óta eltelt néhány nap. Én minden nap szinte már rettegve mentem be a Red Bullhoz, mert folyton attól tartottam, hogy a lehető legváratlanabb pillanatomban kapom a nyakamba a hírt, hogy minden kiderült, de eddig semmi nem történt.

Kezdtem már örülni, de azt hiszem előre ittam a medve bőrére… Az irodámba készültem, de előtte még be akartam ugrani Lisához is. Ott azonban nem várt látvány fogadott. Megmosolyogtatott a dolog.

- Hello, hello. – Köszöntem mosolyogva Rocky és Lisa beszélgető párosának. –

- Szia. Hát téged is látni? – Kérdezte Lisa, miután egyszerre köszöntek nekem. –

- Öhm… igen. Ne haragudj, de el kellett jönnöm onnan. – Néztem rá. –

- Igen, tudom. Megértem. – Sóhajtott, miközben elindult a kávémat megcsinálni. Míg ő tevékenykedett, addig, én beszélgettem Rockyval. –

- Tessék. – Monda, miközben elém tolta a sütimet, és a kávémat. –

- Köszi. Na, és, hogy mentél haza? – Kérdeztem, s nem kerülte el a figyelmem, ahogy összenéz az én drága barátnőm és a mérnöktársam. Majdnem félrenyeltem. Úgy tettem, mintha nem tudnám, s kérdőn néztem rájuk. –

- Rocky hazavitt. – Mondta Lisa, s halvány pírt véltem felfedezni az arcán. –

- Nahát Rocky! Igazi hős lovag vagy! – Tettem a vállára a kezem, s fényeztem őt. – Nagyon hálás vagyok. Örülök, hogy nem kellett egyetlen taxis autójába sem beülnie. Gondolom neked is feltűnt, hogy mennyire csinos volt az estélyen, és, hogy az a ruhácska nem éppen takarta el, szóval ki tudja. Még az is lehet, hogy bajba került volna, de te legalább biztonságban hazafuvaroztad. – Monológom közben folyamatosan az arcát figyeltem, s miközben felidéztem Lisa ruháját, láthatóan zavarba jött. Tehát alaposan szemügyre vette barátnőmet. –

- Hát igazán nincs mit. – Mondta Rocky. – Szívesen tettem.

- Mellesleg megjegyezném, hogy a fekete öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő kombinációja tökéletes választás volt. Igaz Lisa? – Fordultam most felé. –

- Igen. Jól állt neki. – Mondta akadozó levegővétellel. Na igen. Tisztában voltam vele, hogy egy pasin az öltöny nyálcsorgató hatású. Szerintem bárki dobna egy hátast tőlük.

Ezzel a kis húzásommal rájöttem, hogy mindketten tetszenek egymásnak, szóval csak hagyni kellesz, hogy kiforrjon a dolog köztük. –

- Most mennem kell dolgozni. Az irodámban leszek. Sziasztok. Aztán el ne felejts a munkával is foglalkozni Rocky. – Szóltam hátra a vállam fölött. – Annak nem vesszük hasznát a gyárban, ha csak a mi kedvenc büfésünk boldogítod. – Azzal otthagytam Rocky és Lisa egyre vörösödő arcát.

Jót kuncogtam rajtuk. Míg felértem az irodába, rajtuk gondolkodtam, és nagyon boldog voltam. Lisa már megérdemelt egy párt, Rocky pedig tökéletes választás. Ő az a pasi, akiről tudom, hogy egyszerre tud vad és gyengéd is lenni. Egyszerűen látom benne az állatot, de ő már nem úgy kezeli, mint egy fiatal csitri, aki mindenkin végigmegy, meghúzza őket, s begyűjti a skalpokat. Rocky nem fogja bántani Lisát. Lisa pedig meg fogja becsülni, hogy ilyen pasija van, s még mindig büszkélkedhet vele, hogy övé a nagyvad.

Előhalásztam a kulcsot a táskámból, majd bementem, és lepakoltam. Kinyitottam az ablakot, hogy egy kis frisslevegő is legyen a helységben. Míg vártam, hogy bezárjam az ablakot, elrendeztem a dolgaimat, s kicsit nagyobb rendet raktam a már amúgy is rendes asztalon, s szépen kitettem rá az aznapi munkám.

Mire elkészültem, becsuktam az ablakot, majd helyet foglaltam. Elkezdtem dolgozni, teljesen rákoncentráltam a munkámra, s csak úgy repült az idő. Mire átnéztem egy mappát, s megcsináltam a szükséges javításokat, addigra már kellőképpen lefáradtam, így telefonáltam Lisának, hogy ha tud, hozzon fel egy kávét. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy elmeséljen mindent, ami történt a bemutatón, így jóformán tűkön ülve vártam.

Tudtam, hogy ha várakozom, akkor még lassabban telik az idő, így hozzáláttam a következő mappához is. Nem sokkal később, kopogást hallottam. Végre itt a kávém. –

- Gyere! – Szóltam ki, majd elkezdtem összerendezni a mappákat. –

- Szia Enci! – Kaptam fel a fejem a hangra, s döbbenten vettem észre, ahogyan Sebastian háttal az ajtónak bezárja azt, s elfordítja a kulcsot a zárban, ami kattanva adja a tudtunkra, hogy az ajtó zárva, kettesben maradtunk.