2. A szempár

-        

Sziasztok! Meghoztam az új fejezetet karácsony alakalmából. Mindenkinek békés, boldog ünnepeket kívánok! Remélem ti is megleptek engem néhány kommenttel, ha már én is megleptelek titeket. Boldog Karácsonyt! Csók, May.

 -         Állj már le! Állj már le! Nem hallod? – Rántottam a fejemre a takarót, s a puha párnába nyomtam fejem. Próbáltam elsüllyedni benne, de valahogy nem jött össze. Az irritáló csörgést még mindig hallottam. Francba! – Morgolódtam, miközben kikászálódtam az ágyamból.

-         – Istenem! Segíts rajtam. Hol van? – Hisztiztem miközben minden kupac ruhadarabot felemeltem, hogy megtaláljam a telefonom. – Esküszöm többé nem leszek ennyire rendetlen. – Dühöngtem, miközben jobb lábam beleakadt a táskám szíjába, és majdnem hasra estem. Megkapaszkodtam az íróasztal sarkában, majd az asztalon kezdtem rámolni, mihelyt visszanyertem stabil egyensúlyom.

Még nagyobb rumlit csináltam, mint amekkora volt. Már kínomba a hajam téptem, térdre estem, s akkor láttam meg az ágy alatt villogó és visítozó telefonom. Négykézláb odamásztam hozzá, majd kinyomtam az ébresztőt. Nos, ha egy szimpla zongoraszóló lett volna, akkor nem bukom ki ennyire, hisz még akkor is, ha ébresztő, akkor is megnyugtató. Az egyetlen probléma ezzel pusztán az, hogy engem nehezen lehet kirobbantani az ágyból, így a telefon gyári csengőhangjai közül választottam egy rockos stílusú számot. Mint azt tudjuk, a gyári hangok a telefonon pokolian idegesítőek, s éppen ezért választottam ezt a számot.

Úgy voltam vele, hogy ha ki akarok jutni az ágyamból kora reggel, akkor kell valami, amitől még ébredés előtt szívrohamot kapok, s kiesek az alvóalkalmatosságból. Nos, ez most túlzottan jól sikerült. Mielőtt még darabokra törtem volna a készüléket az iménti kegyetlen ébresztés megbosszulásául, inkább elvonultam fürdőbe, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt.

Ledobáltam magamról a pólót és a rövidnadrágot, majd beálltam a zuhany alá. Először melegre állítottam, aztán hidegre, majd újra növeltem a hőfokot. Általában ezt szoktam csinálni, és nem azért mert jót tesz a vérkeringésnek, hanem azért, mert ez a legegyszerűbb módja a gyors ébredésnek. Hiába kimásztam az ágyból, attól még igenis hajlamos vagyok újra visszabújni, és ott folytatni, ahol abbahagytam.

Rövid idő alatt végeztem, hiszen ha nem akarok elkésni nem időzhetek sokáig a víz alatt. Felvettem a fehérneműt, majd egy egyszerű fekete farmert, és egy fehér pántos felsőt. Erre még rávettem egy csapatinget, melyet a mellem alatt megkötöttem, hogy mégse úgy álljon rajtam, mint egy zsák, a hajam magas copfba kötöttem, kisminkeltem magam, majd végül egy kevés parfümöt is magamra fújtam, a kedvencemből.

Visszamentem a szobámba, majd megkerestem a táskámat. Basszus. Hol is botlottam meg benne? Ja, igen. A szekrény előtt. Felraktam az ágyamra, beletettem a telefonom, majd körbenéztem a szobámban, hátha látok még valamit, amit bele kellene tennem a táskámba. Lehangoló látvány volt. Mindenütt ruhák hevertek, poharak és tányérok a szoba minden területén.

Kezdett kissé bosszantani már, hogy amióta folyamatosan a gyárban dolgoztam, nem volt időm magamra. Amikor pedig kaptam egy kis szünetet pihenni, olyankor is átaludtam a napot. Bosszúsan sóhajtottam egyet, s igyekeztem fókuszálni, hátha látok valamit, amit magammal kell vinnem. Úgy tűnt, hogy nincs semmi más, így a balettcipőm magamra kapva elindultam a mélygarázsba.

Eleinte aggasztott, hogy hogyan fogok bejutni a gyárba. Nem akartam taxizni. Valahogy nem bízom bennük. Különben is. Megesik, hogy késésben vagyok, és egy taxis a több pénz érdekében a leghosszabb útvonalon fog vinni a munkahelyemre, nem pedig a legrövidebben, aminek az lesz az eredménye, hogy eltöltök egy eléggé kellemetlen tíz percet a főnök irodájában, míg leordítja a fejemről a hajat. Hozzátenném, hogy hiába magyarázkodnék, és megpróbálnám a taxisokra kenni a dolgot, csak mégjobban leordítana, hogy ne fogjam rájuk, nekem kellene időben elkészülni. Tapasztalatból tudom…

Szóval ott tartottam, hogy aggódtam a bejárás miatt, de szerencsére kaptam egy autót, amivel a legrövidebb útvonalon, a sebességhatárt magasan áthágva száguldhatok a gyárba. A gyorsajtásnak nem feltétlenül a késés az oka, hanem az is, hogy imádom a sebességet. Már kiskoromban feltűnt, hogy míg mások rettegnek már 140 km/h mellett is, addig nekem a 250 is mosolyt csal az arcomra. Éppen ezért folyamatosan kerestem azokat az alkalmakat, amikor száguldozhatok.

Mivel nem csak egy egyszerű büfés vagy takarító vagyok, hanem egy versenymérnök, hozzám passzoló autót kaptam. Infiniti fx 50. Nos, igen. Bizonyára tudjátok, hogy ez az autó egy csoda, és éppen ezért ugrottam ki a bőrömből, amikor lerántották a leplet a kocsiról. Első pillantásra beleszerettem. Mindenkinek a nyakába borultam, megölelgettem alaposan, majd csillogó szemekkel sétáltam az újdonsült autómhoz. Akkor másodszor igazán örültem annak a kemény munkának, amit a mérnöki elvégzése jelentett, hiszen úgy gondolták, hogy megérdemlem, mert jó mérnökük vagyok. Ekkora jutalmat azért nem kapunk minden bokorban nem igaz? Mellesleg, igen ez csak a második igazi örömöm volt. Az első az volt, amikor felvettek a Red Bullhoz.

-         Megnézed? – Kérdezte tőlem anyukám a kezemben szorongatott levélre bökve. Én csak megráztam a fejem, s igyekeztem magam nyugtatni. Féltem, hogy ha kinyitom, és azt látom: „Sajnáljuk, Ön nem felelt meg”, én szívgörcsöt kapok.

Persze amint megpillantottam a postaládában a fehér közepes méretű borítékot, majd átszellemült arccal, lassú léptekkel beléptem a nappaliba, anyám azonnal tudta mi váltotta ki belőlem ezt az állapotot, s láttam először megrémült, hogy a válasz nemleges, de a bontatlan borítékra pillantva kissé megnyugodott, hogy van még remény.

Azonnal szaladt a telefonhoz, áthívott mindenkit, míg engem lenyomott a fotelba, s elrohant egy nyugtató teát készíteni. Az agyam egyfolytában járt. Próbálkoztam azzal, hogy megkísérlem elterelni a figyelmem a zsebkendőnyi, a barna szín különféle árnyalatiban tündöklő nappali feltérképezésével, de valahogy nem jártam sikerrel. Mihelyt végigfuttattam tekintetem a kétszemélyes mélybarna kanapén, melyre három világos krémszínű díszpárna volt elhelyezve rendezetlenül, gondolataim azonnal visszazökkentek eredeti témájukra: a borítékra.

Mielőtt anya visszaért volna a nappaliba a bögrémet szorongatva, újra próbálkoztam, s most a kanapéval szemben lévő kandallót figyeltem, mely ugyanúgy tufával volt kirakva, mint a nappali északi fala. Azonban a kőzeteken lévő repedések azt juttatták eszembe, hogy az én szívem is hasonlóan fog kinézni, ha nem vesznek fel.

Mire anya megérkezett volna, addigra az általa invitált emberek is szépen lassan szállingózni kezdtek hozzánk, s a kezemet szorongatva, mellém ülve vagy éppen ácsorogva bombáztak a kérdéseikkel, amelyekre én is szerettem volna tudni a választ.

Anya is befutott, kezembe nyomva a bögrémet, amit nem sokkal később le is tettem a kanapé melletti kicsi meggybarna faasztalra. Persze csak miután kortyoltam belőle néhányat.

Néhány percig még ültem ott, majd szépen lassan hozzákezdtem. Már felnyitottam a borítékot, de még a levelet nem mertem kivenni belőle. Körülnéztem a rokonokon, barátokon. Anya az ujjait tördelte, a többiek a fotelokban ültek s kitágult szemmel figyeltek, néhányuk a falnak támaszkodtak s már lassan a hajukat tépték. Mindenki izgatott és kíváncsi volt. Némelyikükön láttam, hogy már kezd elpattanni az a bizonyos húr a lassúskodásom miatt, és szívük szerint kitépnék a kezemből a borítékot, s megnéznék mit írtak, persze egy alapos pofon kíséretében, amiért ennyire húzom az agyukat.

 Normál esetben ezen jót szórakoznék, s már csak azért is folytatnám tovább a műsort, de most nem volt energiám nevetgélni. És persze ők is tudták, hogy mennyire fontos nekem ez az állás, és hogy rettentően ideges vagyok és félek, s éppen ezért nem tettek sürgető jellegű megjegyzéseket, csak próbáltak a tőlük telhető legnagyobb türelemmel várakozni, s biztató pillantást vetni rám.

Visszafordítottam a figyelmem a levélre, melyet időközben kihúztam a borítékból, majd lassan széthajtogattam. Az agyam már kántálta, hogy „Nem fognak felvenni! Nem fognak felvenni! Nem fognak felvenni!” De amikor éppen ennek az ellenkezőjét pillantottam meg, a papír kihullott a kezemből, én pedig sokkosan ültem.

Keresztanyám felkapta lapot, s lázas keresgéléssel megtalálta a lényeget, majd örömében felsikoltott. Csak távolról hallottam az örömteli kiáltásokat, s ködösen érzékeltem, hogy felpattannak az ülőalkalmatosságokról, majd egymás nyakába vetik magukat.

-         Jól vagy kicsim? – Kérdezte anyám könnyeitől elfúló hangon. Nekem csak egy bólintást sikerült kicsikarnom magamból. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy tényleg ez történt velem. Tényleg bejutottam. –

-         Sikerült! Érted? – Rázogatott. –

-         Értem. – Mondtam, s mosoly ült ki az arcomra. Szépen lassan visszatértek az életfunkcióim, s sírni kezdtem. Anya átölelt, s úgy tartott. Igen. Határozottan ez volt az a pillanat, amit az első igazi örömömnek nevezek.     

Míg emlékeimet előhívtam, s újra átéltem eme csodálatos pillanatot, addig kinyitottam az ajtót, s beültem. Még mindig imádtam ezt az autót, de a tudat, hogy ezt részben Sebastian tervezte, valahogy csorbított a fényén. Nem azért nem lett jó munka, nem azért mert nem tartom nagyra a világbajnokot, hanem azért, mert valahányszor megpillantom járgányt, annyiszor eszembe jut, hogy mit tettünk.

 Azóta már eltelt néhány nap, s közben volt elég időm arra, hogy a fejemet biztosan a falba verjem néhány alkalommal. De ettől függetlenül valahogy nem nyugodtam meg. Sosem voltam az a típusú lány, akit egy éjszakára megkaphatnak, és egyszerűen nem értettem miért most tettem meg. Ráadásul mondhatnánk azt, hogy az alkoholnak köszönhető, hogy így kifordultam önmagamból, de máskor is buliztam már, máskor is ittam már és sosem tettem meg ezt.

Valamilyen szinten undorodtam magamtól. Még az is más lenne, ha csak egy két emlékfoszlányom lenne az estéből, de az azért egészen más hatással van rám, hogy megnéztem egy felvételt, ami a mi kis afférunk minden pillanatát részletesen, pontosan megörökítette.

Szívem szerint a kormányba ütöttem volna a fejem. Fújtattam már dühömben. Bosszantó volt, hogy úgy közlekedem a gyárban, hogy mindig alaposan körülnézek, látom-e valahol, valamint ha felbukkan, én gyorsan elbújok egy félreeső kis zugba, nehogy észrevegyen. Túlzottan is reménykedem benne, hogy neki nincsenek emlékei a kis balesetről, és éppen ez aggaszt. Minél inkább reménykedem, annál nagyobb az esélye, hogy mégis a reményem ellentéte valósul majd meg.

Francba! Magamat sem értem. Világ életemben utáltam, ha ránézésre következtetést vonnak le rólam. Márpedig ez egy olyan helyen, ahol autókkal kell foglalkozni, nem mellesleg nőként, gyakorta megesik. Sebastian pedig hű maradt férfitársaihoz, és ő is kellőképpen lenézett. Egy seggfejnek tartottam, bár időközben rádöbbentem, hogy nem ez az igazi oldala. Mindegy! Akkor is fasz volt velem! És én mindezek ellenére, mégis megtettem! Gondolatmenetem megszakítottam, mivel megtettem a hotel és gyár közti utat, majd táskámat a kezembe véve kiszálltam a kocsiból, s becsuktam.

-         Enci! – Kiabálta Rocky a nevem, miközben jobb kezét feltartva integetett nekem, s felém rohant. Megvártam. –

-         Na mi ilyen sürgős? – Nevettem az autón támaszkodó alakján, miközben bal kezét a mellkasához szorítottam, hogy csillapítsa kapkodó levegővételét. –

-         Csak a telefonod nem vetted fel, így nem tudtunk elérni. Christian szólt, hogy ma tesztelés lesz, szóval míg Seb vezet, addig nekünk adatot kellene gyűjtenünk. Utána pedig leülhetnél Sebastiannal és átbeszélhetnétek, hogy szerinte, hogy ment az autó, mire számítanátok a futamokon, hogy érezte az autót, stb. Tudod, amiket ilyenkor meg szoktunk beszélni. Egyeztetés. – Innentől kezdve nem is hallottam mit mond, csak úgy feltűnés mentesen megkapaszkodtam a kocsiban, mert úgy éreztem, hogy a lábaim össze fognak csuklani alattam. Én kizárt, hogy találkozzam vele. Eddig is sikerült elkerülni, most is sikerülni fog. –

-         Ó, a telefonom lenémítottam, és elfelejtettem visszatenni rá a hangot. Bocsi. – Mondtam egy röpke mosoly kíséretében mérnöktársamnak. Ez tényleg igaz volt. Nem akartam, hogy este keressenek, de azért szerettem volna használni a telefonom, ezért nem kapcsoltam ki, így csak lenémítottam, hogy ne vegyem észre, ha hívnak. Amilyen hülye vagyok persze, elfelejtettem visszarakni rá a hangot. Bár a reggeli ébresztő után megértem, hogy már nem akartam meghallani a telefonom hangját a mai nap folyamán… - Mikor kezdődik a tesztelés?

-         Egy óra múlva. – Pillantott rá az órájára a karján, majd gondosan visszahúzta rá a pulóverének az ujját. –

-         Remek. Akkor egy óra múlva ott leszek. Viszont lenne egy hatalmas kérésem. Nem tudnál te maradni Sebastiannal és megbeszélni vele az adatokat? Lenne egy sürgős és halaszthatatlan dolgom, meg tudod, hogy milyenek a férfiak. Itt egyedül csak te vagy a kivétel. Már a kezdetektől fogva is mindenki kinézett innen, azért mert nő létemre mérnök vagyok. Tudod, hogy nem bíztak a képességeimben. -

-         Tudod, hogy sosem ítélkeztem alaptalanul. – Mosolygott, s láttam rajta, hogy jól estek neki a szavaim. – Sebastian csak maximalista. Nehéz neki elfogadni, hogy egy fiatal hölgy dolgozik az autóján. Pedig láthatja az eredményt. Főleg, hogy ha jól tudom, együtt raktátok össze múlthét éjszaka a kocsit. – Hopp. Ezt nem kellett volna. –

-         Öhm… igen. Tényleg így volt. Nem fűzött hozzám túl nagy reményt amikor meglátott, gondolom úgy vélte hogy autószerelésre nem vagyok alkalmas. – Csak remélni mertem, hogy Rockynak nem tűnik fel, hogy ez egy kétértelmű mondat volt, miszerint Sebastian egészen másra talált alkalmasnak engem… - Szóval? Akkor elvállalod helyettem? – Szólaltam meg rögön elterelve figyelmét, s a lehető legszebb mosolyom vettem elő. –

-         Persze. – Mosolygott vissza. – Mindenkivel megesik, hogy segítségre van szüksége, lehet, hogy egyszer pont én fogok így járni, és majd neked kellesz kihúzni a szorult helyzetből.

-         Köszönöm. – Mondtam. – Ezért még jövök neked eggyel. – Azzal már ott is hagytam. Elindultam a büfé irányába, s nem aggódtam azon, hogy esetleg összefutok egy nemkívánatos személlyel, mert tudtam, hogy már javába rá vannak állva az autóra, s átvizsgálva minden porcikáját ellenőrzik a munkánkat. Beléptem a nagy üvegajtón, majd rögtön balra fordulva ott volt a helység amit ebédlőnek használunk. Odamentem a pult elé, ami előtt néhány bárszék volt tökéletesen elrendezve. Lehuppantam a középsőre, s üdvözöltem Lisát, akinek a haja, csak úgy mint nekem, lófarokban volt. –

-         Most ne kávét adj sütivel, hanem valami tartalmasabb kajával is megdobhatnál. Mondjuk egy jó melegszendvicset el tudnék viselni.

-         Máris hozom. – Mosolygott. – Mennyi sajtot kérsz rá?

-         Hát, olyan közepesen. Mesélj valamit!

-         Mit mondjak? Uncsi itt minden nap. Kivéve mikor helyes pilóták jönnek, mennek. – Küldött felém egy huncut mosolyt. – Neked jó, te minden napod eltöltheted köztük. Na jó igazából kettő között. A műhelyes incidens alapján pedig egyikük különleges szerepet tölt be nálad. – Hajolt oda hozzám, s odasúgta nekem. –

-         Tudod, igazán mocsok vagy. – Nevettem már a saját szerencsétlenségemen. Lisa azóta ezzel szívja a vérem, hogy másnap elmondtam neki mindent.

Lecsaptam a laptop tetejét, majd mint egy mérgezett egér, rohangálva összeszedtem a dolgaim, s szinte menekültem a műhelyből. Ahhoz, hogy kijussak az épületből, keresztül kellett haladnom a büfénél, s Lisa, átszellemült arcomat látva az utamat állta, (mivel arra nem reagáltam, hogy szólongat) s bevonszolt a kis kuckóba.

 Lenyomott egy székre, én pedig a térdeimre hajtva a fejem, úgy döntöttem, hogy a hajam kitépem. De rögtön. A kurva életbe! Istenem, kérlek, mondd hogy nem igaz! Kérlek nyugtass meg, hogy ez csak egy kibaszott álom, és mindjárt felébredek.

-         Hé! – Rázott meg Lisa. – Mi történt? Bántott? Megvert? Szétcsapom! Tudod, hogy csak egy szavadba kerül! – Ezzel elérte, hogy végre felemeljem a fejem, s elmosolyodjam. –

-         Nem. Nyugi, ne kezdj kombinálni. Megszereltük a kocsit, sikerült, majd lehúztuk az összes piát, amit adtál. – Hunyorogva nézett rám barátnőm, s próbálta megfejteni, hogy mi a baj abban, hogy ünnepeltünk. Azt hiszem tudta, volt róla némi sejtése, hogy csak most jön a történet húzós része. – Reggel az asztalon ébredtem. Melltartóban és bugyiban. Nem értettem először, hogy mi van, aztán beugrott, hogy Sebastiannal szereltük a kocsit, s rögtön a legrosszabbra gondoltam. Rácsatlakoztam a biztonsági kamerára. S megnéztem a felvételt az éjszakáról. – A kezeimbe temettem az arcomat. –

-         Lefeküdtetek igaz? – Mondta elhűlve, én pedig bólogattam. – Francba! Esküszöm beiratkozom egy suliba, és én is elvégzem a mérnökit. Nekem is kell egy olyan jó este, mint amilyen neked volt! Francba! Ez így nem fair! Téged lefektetett Sebastian Vettel, míg én itt gubbasztottam magányosan?!

-         Nem érted Lisa? Ez nem jó! A polcoktól kezdve, a párkányon át, az asztalig mindenen. Érted? Minden egyes létező szabad helyen.

-         Nem volt jó?

-         Nem tudom! Annyit ittam, hogy nem tudom. Azzal, hogy megnéztem a felvételt, csak rájöttem, hogy tényleg megtörtént. De az érzelmi részére nem emlékszem. Bár ha azt veszed, hogy az egész éjszakát vele töltöttem, és órákon keresztül csináltuk, gondolhatod, hogy jó volt.

-         Hmm… Akkor ez baj. És ezek után?

-         Viccelsz? Azt sem tudom, hol áll a fejem. De azt hiszem, hogy innentől kezdve nem fogok találkozni vele.

-         És ezt hogy gondolod Enci? Elkerülhetetlen!

-         Ajj! Mindegy. Most kell egy kis idő, míg helyre jön az agyam.

-         Rendben. Hazaviszlek, vegyél egy forró fürdőt, és aludj. Ne rágódj most ezen.

-         Most miért? Te magad is tudod, hogy nem vagy ribanc, egyszerűen csak ember vagy, és rabul ejtett az a gyönyörű kék szempár, az izmost test, a szőkés kis pofija.

-         Befejezted? – Nevettem el magam. –

-         Jó étvágyat. És, nem fejeztem be. Majd mesélj arról, hogy milyen volt ma vele?

-         Micsoda?

-         Hahó! Tesztelés lesz. Vele kell lenned.

-         Nos, tesztelés az valóban lesz, ahol meg tudom oldani, hogy ne találkozzam vele, viszont utána lenne egy egyeztetésünk, mellesleg kettesben. Csitt, ne szólj közbe! – Intettem, amikor láttam, hogy már nyitja a száját. – Rockyval megdumáltam a dolgot, egy fontos ügyre hivatkozva, hogy el kell mennem, és vegye át a dolgot, és beszéljen ő Sebbel.

-         Ah… értem. Okos. De én még mindig azt mondom, hogy ez nem ilyen egyszerű. De a te dolgod. – Vonta meg a vállát, s újra azon kezdett rinyálni, hogy nincs senkije, én pedig folyamatosan vigasztaltam. Mondjuk megértem őt is. Hónapok óta senkije nem volt, és hiányzik neki már, hogy valakihez esténként hozzábújjon, hogy valakivel összefusson napközben, és váltsanak egy csókot a világ szem láttára, hogy igenis vegyék észre, hogy ő boldog a párjával, és tökéletes a kapcsolatuk. Én is vágytam ilyesmire…

-         Köszönöm a szendvicset, most lassan megyek, összeszedem a dolgaim, hogy pont úgy érjek be, hogy Ő már az autóban ül, és éppen indulni készül. Félek, hogy azzal, hogy meglát, azzal visszatérnek az emlékei… ha esetleg eddig nem voltak neki. Nagyon remélem, hogy kellő mennyiséget ivott ahhoz, hogy gőze se legyen arról, hogy kivel volt, és mit csinált az este.

-         Nincs mit. – Mosolygott rám. – Aztán ügyesen. Szia. – Kacsintott rám, majd elindultam az irodámba. Az elsőn volt, hogy csendben tudjak dolgozni, hiszen a földszinten jönnek mennek az emberek, és úgy nem lehet nyugodtan, a munkámra koncentrálni, itt legalább csend volt, mert ide ritkán jöttek fel.

Kinyitottam az ajtót, az egyszerű mélybarna asztalhoz sétáltam, melyen a szobámmal ellentétben a rend uralkodott. Összeszedtem a szükséges mappákat és papírokat, egy tollat és a telefonomat a zsebembe süllyesztettem, majd elhagytam az irodám, s a tesztelőkhöz siettem. Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, s füleltem. Sürgés-forgás volt, az autónak járt a motorja, s a szerelők egymás ellen beszéltek, így minden egy hatalmas hangmasszává alakult.

Benyitottam az ajtón, s a képernyőre vándorolt a tekintetem, ami általában az autót és Sebastiant szokta mutatni, hogy lássuk a négy falon kívüli munkálatokat is. Mi nem szoktunk odakint lenni, csak ha nagyon muszáj, mert mi bent a monitorokat figyeljük. A képernyő éppen Sebastiant mutatta, ahogyan már bent ül az autóban, s a monitort figyeli. Egészen ráközelítettek a szemeire, nekem pedig hatalmasat dobbant a szívem.

Hirtelen eszembe jutott, hogy az a tekintet egyik éjjelen, még fátyolosan, vágytól elhomályosultan meredt rám. Ezt nem fogom kibírni! – Nyüszítettem az érzelmek súlyától, melyek hirtelen elárasztották egész lényemet. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor igazán eljutott a tudatomig, hogy mennyire hosszú és rögös út áll előttem, s kezdett szépen lassan derengeni, hogy kizárt dolog, hogy előbb vagy utóbb össze ne találkoznak Sebastian Vettellel. Sejtéseim szerint, s a sorsot ismerve, ez a találkozás, előbb fog bekövetkezni, nem pedig utóbb…