1. Emlékek

Talán butaságnak tűnt a kezdetekben. Talán sokan azt mondták, hogy hülye vagy, ha azt hiszed sikerül. De ha belegondolsz, mindenki le fog szólni téged, ha megpróbálkozol valami olyannal, ami eddig nem sok mindenkinek sikerült. Hiszen ez a legegyszerűbb. Nem is a támogatás az első, hanem az, hogy előre reménytelennek, esélytelennek ítéljenek téged.

Világ életemben dühített ez a hozzáállás, s amint alkalmat kaptam rá, hogy megmutassam, nekem igenis sikerülhet, megragadtam az alkalmat.

-         Enikő! – Szólt a főnököm Christian Horner. –

-         Tessék? – Kérdeztem tőle, de már annyira fáradt voltam, hogy azt hittem menten elalszom. Ott, álltó helyben. –

-         Ma éjszakára te maradsz bent.

-         Hát remek. – Puffogtam. Mint tudjuk, a kialvatlanság feszültté tesz, én pedig már egy ideje az voltam. –

-         Tegnap Rocky volt bent, szóval a mai nap a tiéd lesz.

-         Köszi. – Mondtam mielőtt kiléptem az ajtón. –

-         Ja, és Sebastian veled lesz. – Kiabált utánam, én pedig mégjobban begurultam. Először is kurva fáradt, álmos és éhes voltam, és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy bent szereljek a gyárban, mert Sebastiannak nem működik az autója, ja és arról már nem is beszélve, hogy nem egy másik mérnököt kaptam magam mellé, hanem egy pilótát. Vágjátok? Egy pilótát! Felháborító. Most mondja meg nekem valaki, hogy mihez kezdek egy pilótával szerelés közben.

 Az a sanda gyanúm, hogy Vettelnek fogalma sincs a szerelésről. Ő csak a vezetéshez ért. Fenébe. Le kellett állítanom magam valahogyan, ezért a büfé irányába vezetett az utam. Igyekeztem elterelni a figyelmem, így a hófehér makulátlanul tiszta járólapot figyeltem, s eltűnődtem rajta, hogy hogy a fenébe tudják mindig ilyen tisztán tartani.

Nálam a szürke fuga már nem szürke lenne, hanem fekete. Sőt szerintem a járólapom lenne szürke a sok portól és kosztól. Sosem voltam kupis, de amióta a Red Bull versenymérnöke vagyok, nincs sok időm a régi szokásaimra, a takarításra pedig főleg nincs. Figyeltem a letisztult, fehér falakat, s az itt ott megjelenő virágokat. Ezek mélybarna kaspóban voltak, hogy valahogy ellensúlyozzák a fehérséget, s a levelek zöld színe is ellentétet képezett a színek között.

Külön ügyeltek rá, hogy nagy pálmaszerű növényeket helyezzenek el bizonyos pontokon, hogy a lehető legjobban feldobja a gyárat. Meg különben is, előny volt, hogy nem kellett velük sokat foglalkozni. A mennyezet szélén voltak a neonlámpák. Ezek az összes folyosót bevilágították, ugyanis volt egy pár belőlük. Hamarosan oda is értem a kék és piros színekben pompázó büféhez. Tökéletesen jelképezte a Red bullt, főleg úgy, hogy rengetek energiaitalt árusítottak. Személy szerint én inkább megmaradtam a Bombánál, vagy a Hellnél. De ezt persze senkinek nem kell tudnia. 

-         Szia Enci. Dupla kávé, sütivel?

-         A vesémbe látsz. – Zöttyentem le a székre. –

-         Csak már megszoktam. – Mosolygott. – Mindig ezt kéred.

-         Hát mostanában csak erre van időm. Örülök ha megkapom a napi kávé és süti adagom. Így is itt fogok rostokolni egész éjszaka.

-         Mert? – Lepődött meg, miközben elém tolta a kávét, majd visszaindult süteményt tenni egy kistálra. –

-         Rockyval mostanában eléggé sokat szenvedünk az autón. Már tökre jól összeraktuk, de még mindig nincs teljesen kész. Ha ma estére bent tudott volna maradni, már meg is lennénk vele, de most én maradok bent. Ja, és persze Vettellel, szóval nem vagyok benne olyan biztos, hogy elkészül az autó reggelre. Ő nem mérnök. – Panaszkodtam, mire megkaptam a süteményt is.

-         Hát nem tudom. Szerintem annyira nem vészes a pasas.

-         Nekem sincs vele semmi bajom. De egy pilóta nem nagyon tudja megcsinálni azokat a dolgokat, amiket egy mérnök megtud. – Magyaráztam két korty kávé között. Imádtam Lisa kávéját. Nem volt sem túlzottan keserű, sem pedig elcukrozott. Mindig tökéletesre csinálta. Arról nem is beszélve, hogy mindig telenyomta nekem tejszínhabbal, így krémes is lett. –

-         Ezt ő is ugyanúgy mondhatná.

-         Ezt meg hogy érted? – Értetlenkedtem. –

-         Hát úgy, hogy attól, hogy te sokáig gokart versenyző voltál, aztán pedig driftes, mégis kitanultad a mérnökit, és itt vagy, hogy autót szerelsz, függetlenül attól, hogy tudsz vezetni, és lényegében te is versenyző vagy, vagy voltál. És ez most is egy ilyen szitu. Sebastian pilóta, de attól még érthet a kocsikhoz.

-         Jó, jó meggyőztél. – tettem fel mindkét kezem, s egy jót nevettem. Szerettem vele beszélgetni, mert minden érvét meg tudta indokolni, és ez kellett nekem: megnyugtatás. Valamint kitűnő lelkitárs volt. Neki panaszkodtam jóformán mindig. Talán ennek az is volt az oka, hogy jóformán ő volt ott az egyedüli nő a csapatban. Helyesbítek: Az egyedüli normális, értelmes, okos nő.

-         Mit kell rajta szerelni?

-         Szelepek, hengerek, diffúzor, és szerintem ennyi. Ha ezeket össze tudnánk rakni tökéletesre, akkor elvileg jónak kellene lennie.

-         Áhh. – Legyintett. – Simán megcsináljátok. Ez nem hangzik soknak. Ha ezzel rendben lesztek, akkor minden megoldódik, és ünnepelhettek. Tessék, itt van egy két üveggel a jó szórakozás biztosítására. – Azzal a kezembe nyomta az általa választott alkoholt. –

-         Köszi. Remélem igazad lesz, de még nem garantálom az ünneplést. Minden esetre és megyek, és átnézem a papírokat.

-         Rendben, szia. – Köszönt, majd integettem neki, és leléptem. Útközben eltettem a piát a táskámba, és az autóhoz indultam. A telefonomon nem volt hívás, így azt kikapcsoltam, hogy az elkövetkezendő órákban senki ne zavarjon. Mikor lehúztam a kártyám és beléptem a műhelybe, meglepődtem.

Vettel már az autón ült, és olvasta a mappában a papírokat. Felfigyelt a cipőm kopogására. Igen, mivel magas sarkú volt rajtam. Attól függetlenül, hogy az F1-nek dolgozom, még szeretek nőies nő lenni. Most egy a derekamnál, és csuklómnál feszes, egyébként laza krémszínű felső volt rajtam egy fekete farmerrel, és fekete magas sarkúval. Megjegyezném, hogy már elegem volt a csapatruhából, így ma külön odafigyeltem rá, hogy nehogy azt vegyem fel. Persze a műhelyben át szoktam venni laposra a cipőm, és ha nem éjszakás vagyok, akkor a csapatruha is mindig rajtam van. De ez most egy olyan alkalom volt, amikor épp nem. 

-         Te lennél a mérnök? – Kérdezte kissé lekezelően, miközben végignézett rajtam. Na ez volt az, amit utáltam. Fogadni mertem volna rá, hogy annyira maximalista, hogy el sem tudja képzelni, hogy egy nő is érthet a kocsikhoz. –

-         Igen én. Van valami problémád vele?

-         Ideje volt már ideérni. – Szólt be anélkül, hogy válaszolt volna a kérdésemre. Begurított, nem tagadom. Rohadtul nem volt ehhez hangulatom. –

-         Ide figyelj kicsi német! Ha nem tetszik valami, elcipelheted a segged jó messzire, de nekem ne pattogj, mert hetek óta a kocsid miatt gürizek éjjel nappal. Nem ártana, ha néznéd valamibe a munkámat függetlenül attól, hogy nő vagyok. Arról nem is beszélve, hogy ha már bennem nem bízol, akkor legalább Rockyban bízz. Az ő jóváhagyása nélkül nem nyúlok a kocsihoz, mivel mindent együtt tervezünk meg. Szóval röviden: ha hátráltatni akarsz a munkámban, akkor ne tedd!

-         Látom a szelep, a diffúzor, és a henger az, amin dolgozni kell. Tiéd a szelep, enyém a henger, ha neked jó. Ha végeztünk, nekiállunk a difinek. – Válaszolta anélkül, hogy reagált volna a monológomra. Már második alkalommal engedi el a füle mellett a mondandóm. Remek.

Bólintottam egyet, majd a szekrényhez léptem és kivettem belőle egy fekete tornacipőt, majd elindultam megnézni a szelepeket, hogy ha szükséges, kicseréljem. Csendben dolgoztunk egymás mellett, de néha azért vetettem rá egy pillantást.

Arcára teljes mértékben kiült a koncentráció, szemöldökét összevonta, s a kék szemek élesen figyeltek minden mozdulatra. Látszólag értett a kocsikhoz. Úgy tűnik Lisának van igaza. Látszott rajta, hogy mindene az autója, és hogy ő is beleadja szívét lelkét.

Addig figyeltem őt, hogy azt vettem észre, hogy elkészültem. Többször is leellenőriztem, majd közöltem Vettellel is, hogy az én részemmel megvagyok.

-         Remek. – Mosolygott rám. Kicsit megdöbbentett, mivel ilyet sem láttam tőle minden nap. – Akkor te pihenj addig míg én elkészülök. Nekem sincs már sok hátra.

-         Ha gondolod belekezdhetek a difibe. – Néztem rá kérdőn. –

-         Majd együtt. Inkább most pihenj. – Megvontam a vállam, majd az asztalomhoz sétáltam a táskámért. Itt a műhelyben van két íróasztal is. Az egyik az enyém, a másik a másik mérnöké. Ezen kívül a fal mentén végig fémből, vagy fából készült polcok voltak, ahová rendszerezve pakolták a különféle szerszámokat, középen pedig ott volt az autó, ami alá egy akna segítségével be lehetett menni, de volt egy speciális emelőszerkezet, amivel meg lehetett oldani, hogy ne aknázzunk, hanem az autót emeljük fel.

Elővettem a csokimat, és a gyümölcslevem, majd az Infiniti tetejére telepedtem le törökülésben. Megjegyzem Sebastian ezen is csak elmosolyodott, de nem szólt semmit. Úgy láttam nem zavarja a dolog, így ott maradtam. Újabb két percig nem szóltunk egymáshoz, csak a halk neszezés adta az alapzajt, ami a munkájával járt. Végül én törtem meg a csendet.

-         Miért pont pilóta? – Kérdeztem. –

-         Hmm? – Nézett fel rám a hengerekről. –

-         Miért pont pilóta? Miért nem tűzoltó? Vagy tudom is én.

-         Én kicsit más voltam már gyerekként is, mint a többiek. Én is megnéztem a focimeccseket, én is játszottam a helyi csapatban, de semmi nem kötött le annyira, mint a gépek. Volt egy motorom is, amit folyamatosan szerelgettem, és ennek segítségével akkor is érezhettem a sebességet, amikor épp nem gokartoztam. De a motor valahogy mégsem volt rám ugyanolyan hatással, mint az autók. Imádtam őket, és elhatároztam, hogy mindegy milyen munkám legyen, a lényeg, hogy kötődjön a kocsikhoz. De természetesen abban reménykedtem mindig, hogy nagy versenyző leszek, és éppen ezért rengeteget gyakoroltam kicsi koromtól kezdve. A gokart segített abban, hogy idáig jussak. Aztán egyre és egyre feljebb jutottam. Kemény munka volt, de megérte. Ez a sztori.

-         Hmm…

-         Mit hümmögsz? – Kérdezte arra utalva, hogy most én csinálom ugyanazt, amit az előbb ő. –

-         Azt, hogy neked jó. Nem mindenkinek sikerül megvalósítania az álmát. Mármint úgy értem, hogy nem mindegy, hogy az az álmod, hogy tanár légy, vagy, hogy versenyző.

-         Ha belegondolsz minden álmot nehéz megvalósítani.

-         Tudom tudom, de érted. Nem mindegy, hogy F1 pilóta vagy, vagy taxisofőr. 

- Igen. – Nevetett. – Azt hiszem értem mire célzol. De úgy tűnik, hogy a te álmod is megvalósult.

-         Honnan veszed, hogy nekem ez volt az álmom? – Mutattam körbe magam körül. –

-         Onnan, hogy áhítattal beszélsz a Forma 1-ről. – Mosolygott. –

-         Miből gondolod, hogy mindig ez volt a véleményem. Lehet, hogy a munkám során szerettem meg. – Húztam be a csőbe. –

-         Meglehet. De akkor nem kerültél volna be ide. Ha nem ismernéd a versenyzést, akkor nem tudnál taktikát kitalálni, nem tudnál semmit a kocsikról, és főleg nem tudnád összeszerelni.

-         Jogos. – Válaszoltam. – De… igen. Azt hiszem sikerült megvalósítanom.

-         De komolyan. Érdekel, hogy egy csaj, hogy húzhat annyira a kocsikhoz, hogy, versenymérnök legyen.

-         Őszintén? A versenymérnökség csak olyasvalami, amit úgy fogalmaznék meg, hogy mindegy, hogy hogyan és mit fogsz dolgozni, csak autók közelében legyél. Pont úgy, ahogyan azt te magad is mondtad. – Miközben ezt mondtam, a kezébe adtam egy csavarkulcsot, amit láttam, hogy épp keresett. –

-         Köszi. – Azzal belemerült az autó szerelésébe, majd fél perccel később jelezte, hogy befejezte. –

-         Akkor a difi?

-         Az. – Bólintott. –

-         Nem akarsz pihenni? – Kérdeztem vigyorogva. –

-         Nem már várom, hogy készen legyek vele.

-         Aha, mikor én már kész voltam, nem vártad, hogy mielőbb megcsináljuk. Fogadjunk, hogy nem merted rábízni egy nőre.

-         Talált, süllyedt.

-         Akkor kapd be. – Durciztam, s elindultam az ellenkező irányba. –

-         Nyugi, nyugi. – Rántott vissza magához a derekamnál fogva, miközben nevetett. – Nem is tudom mihez kezdenék magammal nélküled. A te segítséged hatalmas előrehaladás.

-         Persze persze, kötekedj csak. – Vágtam rá, de azért én is nevettem. –

-         Komolyan. Essünk túl rajta. Ketten azért mégiscsak többre megyünk. – Mondta, majd hozzáláttunk a difihez. Már nem kellett rajta szerencsére sokat dolgozni, mert már lassan kész volt, csak az utolsó simításokat kellett elvégezni, bár még így is egy óránkba benne volt, mire tökéletesítettük.

-         Beindítsuk? –Kérdeztem félve. Izgultam, mivel már szerettem volna, ha végre jó az autó, és lehet egy nyugodt éjszakám, szóval nem akartam azzal szembe találni magam, hogy be sem indul. A kérdésemre kaptam egy bólintást, majd egy sóhaj kíséretében megpróbált indítani. Félve néztünk egymásra, mire a motor halkan dorombolni kezdett. –

-         Sikerült. Sikerült!!! – Kiabáltuk egyszerre, mire odaszaladt hozzám, felkapott, és megpörgetett. Fejemet hátrahajtva vígan visítoztam. Több heti munkám állt ebben az autóban, s most az egyenletes halk hangot hallva úgy éreztem, hogy megérte, és csodás munkát végeztem. Ezzel nem kisajátítani akartam magamnak a dicsőséget, csak bennem volt, hogy igen, a te kezed is könyökig motorolajos, és benzines az utóbbi hetekben. –

-         Szép munka Sebastian. – Pacsiztam le vele. –

-         Ugyan. Ez inkább a te műved, semmint az enyém. – Mondta, mire él legyintettem egyet, s két üveg alkoholhoz léptem, majd Vettel kezébe nyomtam, s jelentőségteljesen ránéztem. Míg én előszedtem a poharakat, addig ő kibontotta, majd élvezve az alkohol mámorító hatását koccintottunk újra és újra. A torkomnak enyhén megerőltető volt, az az egy egy üveg pia, de ahogy láttam Sebastian is valahogy így van vele, s bár a gyomrom is kellőképpen forgott, mégsem érdekelt. Ugráltam, mindenből kettőt láttam, és táncoltam. Bár nő vagyok, mégis imádtam inni. Olyankor garantáltan elengedem magam. Olyankor úgy érzem magam, hogy újra gyerek lehetek, mert nem foglalkozom azzal, hogy mások mit mondanak, csak élvezem, hogy élek.

-         Én még szomjas vagyok. – Mondta Sebastian nehezen forgó nyelvvel, miközben vigyorgott. Valahogy még a bugyim is beleremegett ebbe a vigyorba, szóval nem tétlenkedtem tovább. Meghúztam az üveg tartalmát, odaléptem hozzá, s ajkaira tapasztva ajkaimat itattam. Na igen… az alkohol csodákra képes. Elsőként, hogy felfokozza a vágyakat, s ezzel egyidőben gátlástalanná tesz. Tehát, nincs menekvés.

***

-         Mi a fasz?! – Káromkodtam halkan, miközben nagy nehezen kiszedtem a nyakamból a mappákat és néhány tollat is.  – Hopp. – Reagáltam le a felülés folyamatát. Kissé nehézkesen ment, ugyanis a műhely egyik asztalán feküdtem a papírokon, hozzáteszem a fontos papírokon, szóval eléggé elaludtam a testrészeimet. Arról nem is beszélve, hogy olyan hányingerem volt, hogy azt hittem menten megzavarodok. Kellett néhány perc, mire visszanyertem a látásom, és valamennyire a gyomrom is a helyén tudtam tartani, azonban a következő percen borsónyira összezsugorodott. Csak fehérnemű volt rajtam. Körbenézve láttam néhány dolgot felborítva, valamint a ruháimat elszórva, és két üres üveget.

-         Kurva életbe! – Káromkodtam, ahogyan kezdett letisztázódni bennem a sejtés, miszerint úgy beálltam, mint ahogyan nem szokásom. Felállva tudatosult bennem igazán, hogy valami nagy baj történhetett itt. Nem szokásom a gyárban éjszakázni, jóformán totál pucéran. – Gondolkodtam el, miközben a ruháimat lassan magamra rángattam, de valahogy megakadtam a mozdulatban. Két oka is volt. Le kellett hajolnom, minek következtében a fejembe éles fájdalom nyilallt, valamint eszembe jutott, hogy bizony én nem egyedül voltam a műhelyben.

-         Sebastian! Uram Isten! – Kiáltottam fel rekedtes hangon nem túl hangosan, s körbe néztem, látom-e valahol. Mivel se híre se hamva nem volt, kicsit megnyugodtam, hogy talán csak ráparáztam a dolgokra, de valami motoszkált a fejemben.

Felvettem a felsőm is, majd a laptophoz ültem, s onnan csatlakoztam rá a rendszerre, s azon belül is a műhely kamerájára. Újranéztem az egész estét. Kezdődött a nem túl kellemes megismerkedésünkkel, folytatódott a szereléssel és a haverkodással, majd eljött az a pillanat is, amikor Bastian ujjongva felkapott, s megpörgetett.

Eszembe jutott az öröm, ami átjárt minket akkor. Csakhogy ezután következett még a fekete leves. Az emlékeim minden egyes képkocka segítségével könyörtelenül bevillantak. Kezdődött azzal, hogy megitattam Sebastiant, mire ő elmélyítette, s csókká alakította a mozdulatot. Én persze nem ellenkeztem, hanem közelebb húzódtam hozzá, beletúrtam a hajába, s viszonoztam a csókot.

Nem teketóriázott a világbajnok, ugyanis azonnal elkezdte lehámozni rólam a ruhadarabokat, majd mivel ő túlöltözött volt hozzám képest, én is levetkőztettem. Egy pillanatra megállítottam a felvételt, s a kezembe temettem az arcomat. Sírni és sikítani támadt kedvem, mert valahogy volt egy halvány sejtésem, hogy nem sakkoztunk ezután. Tovább néztem, s egyre jobban elszörnyedtem. Ami hely létezik a műhelyben, mindet felavattuk mindig más pózban. Így történt, hogy felborítottunk néhány tárgyat, de szerencsére az autó nem volt alkalmas a szexre, meg valahogy szerintem bennünk volt, hogy örüljünk annak, hogy egyáltalán elkészült, és sikerült összerakni.

 Jesszus! Bassza meg! Hatalmas szitokáradat indult meg a fejemben, ahogy néztem a felvételt, s már nem sírni támadt kedvem, hanem törni zúzni. Hogy lehettem olyan hülye még ittasan is, hogy lefeküdtem vele az isten szerelmére?! De ami talán az egyetlen szerencsésnek mondható pont az a remény volt. A felvételen látható, hogy miután kellőképpen lefárasztottuk magunkat, Sebastian kapott egy hívást, magára szedte a ruháit, s kómásan kidülöngélt a műhelyből, én pedig megpróbáltam felöltözni, de valahogy a nadrágomra és a felsőre már nem volt energiám, így felfeküdtem az egyik olyan helyre amit felavattunk.

 Az asztalon helyeztem magam kényelembe, s el is aludtam a következő percekben. Tehát. Ez elméletem a következő. Sebastiannak nincs a birtokában a felvétel, tehát nem tudja bebizonyítani. De! Amikor felkeltem én sem emlékeztem semmire, tehát elvileg ő sem fog emlékezni semmire, így majd bölcs hallgatással elsimítom majd a dolgokat. Csak remélni merem, hogy nem fog kiderülni…